The Gardener of Eden (HU)

---

Pataki Zita, Kitekintő

Hajléktalan. Kertész volt, azt mondja. Kell egy szakma mindenkinek.                          

Tudjuk-e, hogy az almafa a paradicsomban, vagy az édenkertben volt? -kérdezi.                   

A kettő egy, és ugyanaz, mondom neki. Csönd. Furcsán néz rám.

Azt kérdezi, honnan tudom? Netán onnan jöttem? Nem tudom. Mindenesetre nem lenne rossz. Összezavarodik.

Akkor te most a földről vagy az édenkertből érkeztél? Vagy te magad sem tudod? 

Kezd kissé nevetségessé válni számomra a helyzet, ahogyan ott ülünk egy keddi délutánon a Kálvin téren, és ez a meglehetősen ittas idegen ilyeneket kérdezget, csak úgy. Szóval azt válaszolom neki, hogy tudom én, hogy honnan jöttem, csak nem árulhatom el- ez ugyanis titok. Talán mégsem kellett volna ezt mondanom.

De még vacillálok, hogy akkor most honnan is jöttem. Közel hajol hozzám. Percekig csak bámulja az arcomat. Szokatlan érzés. Én is a szemébe szeretnék nézni, de eleinte nem megy. 

Egy szót sem szól. A szeme teljesen tiszta, kék. A felszínén tükröződik az én arcom torz mása és az égbolt. És ott rejtőzik valahol tekintete legmélyén az Élet. Valahol odalent, a sok fájdalom és bizonytalanság alatt.

Meglóbálja a borosflakont, és szótlanul elsétál. A többiek nevetnek, gondolom a helyzet szürrealitásán vagy a felszabadult feszültségtől. Én csak csöndben bámulom távolodó alakját.

Rosszul érzem magam. Legalább annyit igazán mondhattam volna neki, hogy ő és én és mindannyian ugyan onnét érkezünk, mindegy, hogy az édenkertből, anyáink méhéből, vagy máshonnan, ezen a földön egyikünk sem különb embereknél. 

És én sem vagyok különb nála, csak fiatal, de még az is meglehet, hogy én is így végzem majd. Olcsó boroktól részegen bolyongva Pest utcáin, próbálva visszaemlékezni rá, hogy honnan is jöttünk. Hogy hol kezdődött ez az egész.

De már késő. Alakja eltűnt az egyik utcasarkon és én soha többé nem látom őt viszont.