Talán Holnapután?!

- Életem során több mint 41 évig vezető állást töltöttem be különböző kulturális intézményeknél. Emlékeim szerint ezek sikeres és boldog periódusok voltak. De sok mindent megkeserített az állandó bizonytalanság, ami abból fakadt, hogy soha nem lehetett tudni, mikor mennyi anyagi eszköz áll rendelkezésünkre. Mert bizony a színházakban a művek létrehozásához pénz kell. És hogy mikor és mennyi van meg lesz az mindig bizonytalan volt. Attól is függött, hogy milyen volt a termés, de attól is, hogy egy-egy országos, vagy helyi vezető mit szeretett jobban, milyen műfajt, kit szeretett jobban, melyik igazgatót, melyik művészt, na meg persze a vezetők családja is véleményt formált, mint a sajtó, meg egy egy véleményvezér. Sőt! Nemegyszer még a szovjet Párt kongresszusok végkifejlete, de még az amerikai elnökválasztás idáig érő hullámverése is befolyásolta a fizetéseket és az előadásokra filmekre fordítható költségeket. Erről az állandó bizonytalanságról és kiszolgáltatottságról írtam önéletrajszerűségemben és ezek feloldására említettem egy  javaslatot -meglehet utópiát is, amit itt most kibővítve megfogalmaznék.

Az lenne a javaslatom, hogy öt kiemelt ágazat szerepeljen az alkotmányban, úgy hogy azokra az éves költségvetésben a GDP meghatározott százalékát köteles az Állam biztosítani. Hangsúlyozom nem valamilyen fix összeget, hanem a GDP százalékát. Tehát azt, amit az ország abban az évben megengedhet magának.  

1.Egészségügy. 2.Oktatás. 3.Szociális gondoskodás. 4.Természetvédelem. 5.Kultúra. Én az utóbbiban vagyok érdekelt és többnyire rosszak a tapasztalataim. Az évtizedek során, valahányszor a gazdaság nehéz helyzetbe került, mindig és mindenkor a kultúrán, az egészségügyön, meg a többin spórolt a kormányzat, amelyeknek szép neve volt a szocializmusban. Úgy nevezték, hogy „Nem termelő ágazat” És ezeknek mindig a „Maradék elv” alapján jutott támogatás. Vagyis annyi, amennyit az úri kegy biztosított, meg amennyit ki tudtak alkudni. És ez a megalázó helyzet végig kísérte azt a 73 évet, amit a pályámon eltöltöttem. Mindig sokkal fontosabb dolgokra kellet a pénz. A szocializmusban az volt a jelszó, hogy legfontosabb a nagyipar meg a munkásosztály.  Rendszerváltás után meg a piacgazdaság és a vállalkozók, majd hol a gazdák, hol a családok.    De a „nem termelők” mindig a maradék elv és az úri kegy alapján jutottak juttatáshoz.

Időnként az is előfordult, hogy a személyi jövedelmek terén hasznos juttatáshoz is jutottak: A Horn kormány idején az Érdemes és Kiváló Művészek nyugdíjához, a címmel járó járulékot csatoltak – amit persze soha többet nem emeltek a nyugdíjakkal együtt. Meg volt időnként némi pedagógus bérrendezés, később a Nemzet Művésze cím és járadék meg az orvosi fizetésemelések...De ezek mindig ötletszerűen, elszigetelten, nem tartottak lépést az inflációval, és végül, de nem utolsó sorban, semmit se változtattak az ágazatok kiszolgáltatott helyzetén.

És most közeledik a választás!  Az ország állítólag ismét nehéz helyzetben van, tehát vélhetően bárki kerül hatalomra, megint elsősorban ezeken a területeken fog vigyázni, nehogy „megegyék a tyúkot, ami aranytojást fog tojni” – Rákosi elvtárs klasszikus megfogalmazása! Ezt később rafináltabban adták elő, vagyis előbb jött az osztogatás utána meg a fosztogatás, amit megszorításnak szoktak becézni.  A szavazók megvesztegetésére kiszórt pénzt ideiglenesnek nevezett különadók meg   infláció formájában szokták visszavenni mindig és mindenütt. Ez pedig nagyon sokba szokott kerülni mindenhol, mindenkor és mindenkinek. de elsősorban a támogatásra szoruló ágazatoknak.

Ezért is kívánatos lenne, ha az alkotmány rögzítené, hogy az öt „nem termelő ágazatnak” évente JÁR a meghatározott támogatás.  És az előírt GDP százalék hasonlítson a környező országok hasonló mutatóira. Nem határ a csillagos ég, de amennyit a szomszédok elköltenek, annyit költsünk el mi is. És ezt GDP százalékot választások idején minden párt programjában meg kellene fogalmazni, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor a következő 4 évben, hány százalékot szánnak az „eltartott” tevékenységekre 

Azoknak pedig akik csak azt ismételgetik. hogy inkább strukturális reformokra van szükség, azt mondom, hogy persze azokra is!  Csak a reformok célja az legyen, hogy JOBBAN!! És ne az - mint már annyiszor- hogy „OLCSÓBBAN!!” 

Mert ugye köztudott, hogy egy ország jövője az oktatásától függ. A jelene, de a jövője is az egészségügytől. És megvetendő a társadalom amelyik nem gondoskodik megfelelően a magukra hagyott öregekről a szülő nélküli gyermekekről, a rokkantakról az időlegesen munkanélküliekről...A természet védelme pedig ma már életkérdés, mert egyszerűen bele fogunk pusztulni a természet pusztításába. Égnek az erdők, egyre melegebb a hőmérséklet. Kell a pénz az árvízvédelemre, az ivóvíz, a növény és állatvilág megóvására, a levegő szennyezés enyhítésére.  A kultúráról meg annyit, hogy a világháború idején azt válaszolta Churchil amikor javasolták a kulturális kiadások csökkentését a hadi költségvetés javára: „Akkor miért is harcolunk?!” Ezek persze közhelyek, de hiányoznak a garanciák a „közhelyes értékek” megóvására. 

Tudom, hogy ha ez a törvény megszületne, akkor ez csak az első lépés, hiszen ez által az egyes területeken belül még nincs biztosítva a kapott támogatás józan, pártatlan és legalább viszonylag igazságos elosztása. Ezután még sok tartalmi munkára, meg némi erkölcsre lenne szükség. meg arra, hogy az öt ágazaton belül az intézmények vezetőinek kinevezésük időtartamára meg kellene határozni, az évente rendelkezésükre álló anyagi kereteket. Mint Németországban ahol a színházigazgatói pályázat a feltételek között szerepelteti, hogy a következő periódusban a pályázónak hány Euróval kell gazdálkodnia.

Tudom, hogy rengeteg a tisztázandó kérdés.                                                                                                           Például, hogy az oktatásban hogyan használják a digitalizációt, meg a mesterséges inteligenciát?  De arról is kellene őszintén és toleránsan értekezni, hogy milyen szellemű iskolákat tartson fenn az Állam? Az oly sokszor visszasírt régi jó „fegyelmezett” iskolák számára jár a tamogatás? „Csend rend figyelem, aki rossz azt megverem!” Ahol rendesen bemagolják az adatokat, a történelem dicsőséghalmaz, és nevelés közben bizony egy egy pofon is leeshet. Vagy netán a másik iskola típus felé nyomuljon, ahol a diák azonnal cáfolja, amit a tanár tanít, ahol egyes „fejlett” országokban meg is verik a pedagógusokat, és az a fontos probléma, hogy a fiú és a leány wc mellet legyen azoknak is, aki se ez se az. Azért beszélek a szélsőségekről mert mindig azokat képviselik a leghangosabban és többen kacsingatnak a mindenkori szélsőségek irányába - de azt nagyon. 

Tisztázni kéne, az egészségügy irányát is. Mi a cél? Állami gondoskodás, vagy „Mindenki gondoskodjon magáról” vagy a kettőnek stikában történő keverése-ami most a gyakorlat?  Vagy valami tisztességes, átlátható vegyes műfaj? Bízom benne, hogy ha lenne előre látható működési keret, akkor inkább lenne sok javaslat a működés eredményesebbé tételére. 

A kultúrával kapcsolatban is sok mindent kellene tisztázni. Először is, hogy a GDP százalék, amit kapna, hogy kerülne elosztásra. Mi és ki dönti el, mennyit kap a zene, a színház, a film, a képzőművészet vagy a népművelés vagy netán a rockzene?  Nehéz a tárgyilagos ésszerű döntés, és hogy az elosztásban résztvevők ne tépjék szét egymást.

Nyilván a természetvédelem, és a szociális gondoskodás területén is nehéz az értelmes és igazságos elosztás, de legalább a minimumot kellene garantálni.

Lehet, hogy amit gondolok, kívánok, az utópisztikus mégis jó lenne, egyszer már túl lépni azon, hogy „Előbb a gazdaság, mert abból aztán lesz minden!!” Ezt 70 éve hallgatom, de sohase jött be igazán. 

Tudom, hogy ha ez a törvény megszületne, akkor is rengeteg a visszaélési lehetőség. Mindig és mindenkor kísért, hogy mindig mindent a” mi kutyánk kölkei” kapjanak. De legalább az első lépés megtörténne. Az első, ami legalább nagyban, kiszámítható feltételeket biztosítana a kiszámíthatatlanság után.  

Tudom, hogy vannak még fontos szervezetek, amelyek szintén nem termelő ágazatok.  Honvédség, Rendőrség, Bíróságok, Államigazgatás, Katasztrófavédelem.... Ezeket is szokták az általam kiválasztott öttel szemben felsorolni. Természetesen ezekről is úgy kellene gondoskodni, hogy költségvetésük ne úri kegy legyen, hanem járandóság. Erről az ezeket nálam jobban ismerőknek bizonyára lennének javaslatai.

Persze mindig felvetődik a kérdés: Miből??? Nem kívánok erre dilettáns választ adni. De optimista vagyok. Az elmúlt 75 évsorán során azt tapasztaltam, ha mindenkori Pártunknak, meg Kormányunknak, valami nagyon fontos, akkor arra mindig volt pénz.  - hogy honnan, az már egy másik kérdés.  Talán erre is lesz egyszer? Holnap, vagy holnapután?  

A gondolatom most lenne aktuális! „Holnapra”, hiszen közelednek a választások. minden lukból ömlik a kampány Röpködnek a milliárdok, az évtizedekre szóló tervek, javaslatok, ígéretek. Ebben a légkörben, bár nem szakmám a politika és nem szoktam „országos horderejű javaslatokkal”   jelentkezni, veszem a bátorságot, hogy régi rögeszmémet, a kultúra kötelező támogatásáról, a kultúrán túli területekre is kiterjesszem. 

      Egy ilyen törvény nem biztos, hogy átütően sok szavazatot hozna. De milyen jó lenne, ha legalább egy egy alkalommal, legalább  időnként nem az lenne mindig és mindenben a kizárólagos szempont, hogy mivel lehet még két nyomorult szavazatot megszerezni. 

Nem valószínű, hogy „holnap” létrejön egy ilyen törvény – Habár ..?! Tapasztalataim szerint, és a történelem is azt sugallja ,hogy a „holnap” az mindig kiszámíthatatlan. Az csupa-csupa meglepetés, úgyhogy ki tudja.    De  ha „holnap” valószínűtlen is, azért „holnapután” talán.

Szinetár Miklós