Gondolatok a vágyról

A vágyam egy naplemente színű, félve lopódzó állat, felhúzott ínnyel és tűhegyes fogakkal. Léptei puhák, mint az első hó, így nem hallom mikor kezdi húsomat mardosni.

Én menekülök előle, ő pedig engem vizslat futásra készen, valahol préda és ragadozó között lehet – vagy tán egyik sem.

Annyira furcsa dolgokat akar, mindnek egy tétel van a mélyén. Vágyik rá, mint kivetett, felborzolt szőrű, nedves orrú, félő szemű sarokbaszorított. És ha a tétel teljesül még különösebb dolgokat áhít, ami már nem érzés, nem is fogalom, talán létforma, melyet általam üldözhet egész életén át.

Egyikünk sem tudja, hogy oda fog-e érni, vagy lapos füllel, behúzott farkkal és görbe háttal hátrál meg. Talán még ijesztőbb, hogy mindketten ugyan annyira félünk ettől, ő meg én. Ki tudja melyik szervemet kezdené először átrágni, hogy elbújjon benne.Ritkán, gyertyafénynél és zöld mezőkön ő is nyugodt. Kecses léptei vannak, sima szőre és lassan, élvezettel szagol. Nem űz és nem űzetett ő sem. Van hely a testének a fűben, puha és otthonos, oda vágyik, érzem rajta.

De narancssárga az alkony s vérszag terjeng benne, hívja marni, karmolni és vágni.