Rousseau és a természetes ember mítosza

Avagy hogyan idegenedtem el saját magamtól, miközben az autentikusságomat kerestem

Az egész akkor kezdődött, amikor vettem egy 900 oldalas Rousseau-kötetet egy antikváriumban.

Ebben az időben filozófusoktól kértem útmutatást minden problémára, ami felmerült az életemben. Mások óva intettek: a filozófia nem arra van, hogy pszichológust lássak benne. Pedig nem lelkisegélyszolgálatként tekintettem Rousseau-ra. Nem válaszokat kerestem a többszáz oldalas értekezésekben, hanem látásmódokat: a nagy gondolkodók vajon milyen perspektívában figyelték az életet és annak szörnyűségeit. Naivan hittem, hogy megnyugvást találhatok a szavaikban, ugyanis volt egy kérdésem: Hogyan lehetek önazonos egy világban, amely folyamatosan elidegeníti az embert?

Idővel rá kellett jönnöm, hogy minél többet gondolkodik az ember, annál kétségbeesettebb lesz, mert valójában sose fogja teljesen érteni a világot és a társadalmi relációkat, amelyekbe beleszületett. Itt már szóba se jöhet a boldog tudatlanság. Az pedig már az egyén felelőssége, hogy hajlandó -e rálépni az útra, annak reményében, hogy az út végére megismeri önmagát, annak teljes valójában.

“Milyen kísérletekre volna szükség, hogy eljussunk a természeti ember megismeréséhez és milyen eszközeink vannak, hogy a társadalmon belül elvégezzük ezt a kísérletet?”(1) - tette fel Rousseau a kérdést, amely azóta sem hagyott nyugton.

Belevágtam a kísérlet elvégzésébe. Először magamat kezdtem el figyelni, de rájöttem, hogy még nem vagyok képes a saját létemről objektívan értekezni, ezért másokat kezdtem el figyelni. Egyre több kérdést tettem fel, miközben úgy tanulmányoztam az embereket, mint kísérleti alanyokat.

Milyen lehetett a természetes ember?

A szocializáció (lábjegyzet: A szocializáció azt a folyamatot jelenti, ahogy az egyén egy társadalom, egy kultúra tagjává válik. Elsajátítja a viselkedés szabályait, azokat az értékeket, képességeket és ismereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy a társadalom tagjaként működjön. Forrás: https://megoldaskozpont.com/lexikon/szocializacio-fogalma/) vajon tényleg kiölte belőlünk a természetességet?

A társadalmi szerződés okán konstruált emberi viszonyok pedig elvették az emberi nemtől a lehetőséget, hogy valódi legyen? (hivatkozás: Rousseau szerint az emberek lemondtak bizonyos jogaikról a társadalomba való szerveződés előnyeinek érdekében, ezt nevezzük társadalmi szerződésnek. „A társadalmi szerződéssel minden egyes ember csak azt a részt idegeníti el képességeiből, vagyonából, szabadságából, melynek a használata fontos a közösség számára; de azt is el kell ismerni, hogy egyedül a főhatalom döntheti el, mi fontos a köz számára.” - Rousseau, A társadalmi szerződésről. Kis János ford. In Uő: Politikafilozófiai írások. Budapest: Atlantisz. 2017. 292-293. o.)

És 2021 januárjában egyre több naplóbejegyzés született a témában:

“Az én problémája súlyos terhet nyom az egyénre a mindennapokban: az apró tetteket megelőző másodpercnyi gondolatokban, és a gyűlölt álmatlanságban is. A gond, hogy az én az egyénből sosem

vész el. Sosem szunnyad el. Mindig jelen van. Mint barbár őr figyel.”

“Nincs esélyed kibújni, vagy épp elbújni saját magadtól. Ez azt engedné feltételezni, hogy akkor teljesen ismered magad. Hisz minden pillanatot magaddal töltesz. Te vagy te. Minden pillanatban

tapasztalod magad. Az empirizmus értelmében az éned egészével tisztában kéne lenned. Mégsem vagy.”

“Az élet egy folyamatos megismerési procedúra, melynek fő alanya te magad vagy.” “Folyamatosan saját magad megismerésére törekedsz, akármennyire is fájdalmas ez.”

Egyre inkább egy ideálképként képzeltem el a természetességet. Innentől kezdve úgy gondoltam:

autentikusnak lenni individuális szinten annyit jelent, hogy az ember hagyja kibontakozni a benne lévő potenciált, amelynek a létezéséről talán ő maga sem tud. Megélni önmagunkat önmagunkként. Élni hagyni a szubsztanciát és nem kiirtani az emberit az emberből. (A szubsztancia (latin: substantia = lényeg) az antik filozófiától kezdve a minden létező változatlan ősalapját jelző filozófiai fogalom. A szubsztancia az állandóan változó világ és jelenségei legáltalánosabb belső lényege, amely minden változás során megmarad. Oka és alapja nem másban, hanem saját magában keresendő. Forrás: wikipédia) Különben, ha hátat fordítunk saját magunknak, nem hagyjuk kibontakozni a létünkben rejlő potenciálokat. Ezt a folyamatot nevezem elidegenedésnek, amely során az ember saját magától idegenedik el.

Innentől rögeszmésen ragaszkodtam ahhoz, hogy rájöjjek: hogyan lehetek autentikus.

Ettől kezdve már nem csak a nyugalmamat megzavaró, megválaszolatlan kérdések hajtottak előre. Elkezdtem érzelmileg kötődni a témához.

Ha körbenéztem az utcákon és figyeltem az embereket, csak azt láttam, hogy mennyire korcs az emberi nem. Úgy éreztem, hogy olyan konvenciókat aggattunk magunkra, amelyek elrejtik a maradékát is a természetességnek. Hogy szándékosan gátoljuk az autentikusság potenciálját.

A szocializációban immár nem a tudományos forradalmat, a technológiai fejlődést láttam, csupán azt, hogy tettetett mosollyal gyilkoljuk meg a természetességünket. A konvenciók és normák azt suttogják a fülünkbe, hogy irtsuk ki az emberit az emberből, és mi engedelmeskedünk. Konvenciónak nevezek minden olyan szokást, amit társadalmilag elfogadottnak vélünk. Tehát konvenció minden, amiről úgy tartjuk, hogy a közerkölcs ezt kívánja tőlünk. A megfelelési kényszer végett, az alkalmazkodásunk révén egy alternatív valóságot hoztunk létre a konvenciók keretei között, amely nem más, mint a modern társadalom mesterségessége, tehát az általunk alkotott “mű”. Ezt a művet realitásként értelmezzük, de valójában nem más, mint emberek által formált jelenségek összessége, melynek fontos jellemzője, hogy művi.. Idővel azonban elfelejtettük, hogy ez nem valóság. A saját Truman show-nk rendezőivé váltunk.

Az új generációk a szimulációk világába születtek, nevezzük azt Matrixnak, vagy a social media bugyrának, mindegy; látszat és láttatás a modern lét hozománya. A kapitalizmus, az individualizmus és az önkizsákmányolás által alkottunk értékeket és az embereket is beáraztuk az általunk alkotott (és sokszor morálisan megkérdőjelezhető) értékek szerint. Azok a generációk, amelyek nem voltak szemtanúi ennek az átalakulási folyamatnak, beleszületnek a Matrixba és talán sose fogják érteni, hogy valamikor volt máshogy is. Az ifjúságnak azt mondják, hogy ne panaszkodjon, hiszen a szabadság világába született, ahol nem kell félnie a háborútól és az éhenhalástól. Az már más kérdés, hogy ez tényleg így van -e, a lényeg, hogy el akarják hitetni velünk, hogy nem létezhet másfajta szabadság. Vagy hogy nem tekinthetünk a szabadságra más perspektívából, mondjuk a természetes ember szemszögéből.

Osztályrészül tehát a fanyar sors jutott nekünk: a tömegtársadalom porszemei vagyunk; fogyasztóvá degradált rendszerfenntartók és -túlélők egyszerre vagyunk. Élvezethajhásszá és cinikussá váltunk. Önzők voltunk és önzők maradtunk.

Beleragadtam a rousseau-i perspektívába és a Váci utca macskakövein is az ő szavait kezdtem felfedezni. A cigicsikkek és a Hell-es dobozok (2) között sorakoztak a gondolatai:

“ez az állapot közönyössé tesz jó és rossz iránt, noha bőven szüli az erkölcsi szónoklatokat; mindent látszattá változtat, s így álca és játék lesz minden, a becsület, a barátság, az erény, gyakran még a bűn is, (...) egyszóval mindig másoktól kérdezzük, hogy mik vagyunk, soha nem merjük önmagunknak feltenni a kérdést, s miközben annyi filozófia, emberség, udvariasság és fennkölt elv övez bennünket, nem jut más nekünk, mint csalárd és hiú burka a becsületnek, amelyből az erény, az észnek, amelyből a bölcsesség, és az örömnek, amelyből a boldogság hiányzik. Beérem azzal, hogy sikerült bizonyítanom: nem ez az ember eredeti állapota, s csupán a társadalom szelleme és a társadalomban keletkező egyenlőtlenség változtatja meg és torzítja el ennyire a természetes hajlamainkat.” (3)

Csakhogy én nem értem be ennyivel. Ha ezt a választ elfogadom, akkor nem marad más, csak a perspektíva, amit Rousseau-tól vettem kölcsön: hogy minden szó és tett mögött egyetlen dolgot lássak: a hiányt. Valami olyannak a hiányát, amelyet autentikusnak lehetne nevezni.

Még mindig naivan, hittem abban, hogy ha az ember átlát csak egy pillanatra is a Truman show függönyein, akkor van esélye realizálni mindazt, amire Rousseau figyelmeztetett minket. Hinni akartam az emberi nem potenciáljának lehetőségében. Hogy az egyén szabad akaratának potenciálja ezen a ponton érvényesülhet: választhatja az illúzió megnyugtató hazugságait, az individualizmusnak csúfolt önzőség kényelmét, vagy a valóságot, amelyben megtalálhatja az autentikusságának morzsáit.

Valószínűleg nem azért reménykedtem, mert világmegváltásra készültem, csak enyhíteni akartam a gondolkodók magányán és kínjain. (És igen, ezen a ponton már önjelölt Zarathustra (4) voltam.)

Amint tudatosabban kezdtem el figyelni önmagam és már nem csak másokat vetettem meg, ráébredtem: felsőbbrendűnek éreztem magam, csak mert válaszokat kerestem.

Annyira utáltam, hogy az ember elidegenedett a természetességétől, hogy a végén elidegenedtem saját magamtól, mert makacs módon egy ideálképhez ragaszkodtam. Idővel kidobtam mindent, amit színlelésnek gondoltam. Idővel elundorodtam a materialista valótól és nem maradt másom, csak teleírt naplók és megválaszolatlan kérdések, amelyeket újra és újra feltettem és amelyek esténként még mindig nem hagynak nyugodni.

Ha önmagamra néztem, már önmagamat is kísérleti alanynak tekintettem és ilyen és ehhez hasonló leírásokat alkottam:

„A rideg realitás által készített és még így is utángyártásban készült portrét rángó idegekkel és vicsorral nézi. Undorodik a saját árnyékától is.” (2025 január)

2019-ben azt a kérdést tettem fel, hogy “érdemes -e önmagunknak lennünk, annak autentikus formájában?”.

Most, 2025 tavaszán újra fellapoztam ezt a bizonyos Rousseau-kötetet és megdöbbenve olvastam a ceruzával a lapok aljára kapart kézírásomat:

“Alkalmas -e egyáltalán a mai ember az autentikusságra, a természetességhez való visszatérésre?”

Én ezzel a kérdéssel búcsúzom az olvasótól, remélve, hogy mások is belevágnak a kísérletezésbe azzal a céllal, hogy megtalálják az autentikusság helyét és szerepét a modernitásban. Kívánom, hogy sikeresebbek legyetek nálam és, hogy a kutatás során sose feledjetek el önmagatoknak lenni. Bármit is jelentsen ez. 

Hivatkozások

1 Jean-Jaques Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Ludassy Márta, fordította Kis János. 1978 Magyar Helikon, 75. o.

2 az irónia, hogy nekem is megvannak a saját káros szenvedélyeim

3 Rousseau i.m.: 156-157.o., (Az idézetben a félkövér rész a számomra legfontosabb és legrelevánsabb.)

4 Zarathustra (görögül Zoroaster) a Krisztus előtti időkben élt perzsa vallásalapító próféta volt. Nevét a nyugati civilizáció számára a nagyhatású német filozófus-költő, Friedrich Nietzsche (1844– 1900) tette ismertté: az ő főműve az 1883 és 1885 között keletkezett Imígyen szóla Zarathustra. Nietzsche, Zarathustra életéből és tanításából kiindulva, valójában a saját gondolatait írta le az emberi lét nagy kérdéseiről: a természet és az ember, az egyén és a társadalom kapcsolatáról, az erényről, a bűnről, a túlvilágról stb.

forrás: https://www.filharmonikusok.hu/muvek/imigyen-szol-zaratustra-szimfonikus-koltemeny/