Newton hagymája

Legkedvesebb, törődő, zsörtölődésre hajlamos, zöld színű barátom osztotta meg velem a követke-

zőt: a halogatás olyan, mint a hagyma, több rétegből áll össze, és ha belevágunk (értsd: tudomást

veszünk róla), megvan rá az esély, hogy elmorzsolunk érte, jobban szólva magunkért, néhány

könnycseppet. Emellett az analógia azért is illeszkedik – tette hozzá – szinte hibátlanul, mert ahogy a

hagyma, úgy a halogatás sem minősül kuriózumnak, legtöbb étlapon fel sincs tüntetve a hozzávalóknál,

nem úgy, mint a tej, amit kezdetben mindnyájunk előszeretettel vedelt, aztán valahogy, “feltehetőleg

a korral” – jegyezte meg –, hirtelen allergiás lett rá…

Ez a kis(polgári) eszmefuttatás – akármennyire is erőltetett volt – eszembe juttatta hajdani lakótársam, akivel a Lakótársi Szerződés (bizony nekünk is volt) értelmében a lakóközösség egészséges és problémamentes együttélésének, valamint emocionális jólétének érdekében minden pénteken bárminemű közösségi tevékenységben, a feleknek (ez fontos) közösen részt kellett venni.

Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy a lakóközösség, ami két főt számolt, elkeveredett a legközelebbi bárba, ahol mindig az fogyaszthatott a másik számlájára, aki sikeresebben bocsátott egy finom,

selyemszál vékonyságú nyálfonalat a szájából a teli korsó felszíne felé anélkül, hogy a nyálfonal a

sörben landolt volna.

Egy hasonló péntek esti napon régi osztálytársak kerestek meg, nincs-e kedvem összezörrenni velük

néhány italra, mondván, úgyis itt vannak a közelben. Erre én egyből ultimátum elé állítottam őket: vagy

jöhet a lakótársam is, vagy átköltözöm valamelyikőtökhöz, jelentettem ki kínosan. Ugyanis kizárt dolog

volt, hogy megússzam a Lakótársi Szerződés felrúgását. Így hát ketten mentünk.

Az este kellemesen telt, mikor a lányok kimentek a hely elé, akkor merte csak lakótársam odasúgni, hogy az “egyik csaj” – mint kiderült az Ancsa – megadta neki a számát. Erre mindenki, tehát az összes fiú, részeg őrjöngésbe kezdett (ahogy azt illik), és a ricsajból végül az született mint konszenzus, hogy három napot várjon, és csak utána adja bárminemű jelét az érdeklődésnek, addig semmit. Kezdetben nem értette a lakótársam, miért pont három, de végül győzött a matematika, bevallotta, azzal már ő sem tud vitatkozni. Hazatértünk után az első két nap nem történt semmi különös, a harmadik nap viszont már szokatlan volt, meg voltam győződve, hogy az a tízéves lyuk a falban sose lesz leglettelve, mégis mire kelek… Negyedik napra láttam lakótársamon, valami tényleg nincs rendben, és én pontosan tudtam, mi az. Igazából, ezért jutott ez az egész az eszembe, a halogatás miatt – sajnos a hagymáknak ehhez most nincs köze.

Mit tehetünk, ha valaki (vagy éppen mi) akut halogatásban szenved? Ha elhagyjuk az eredeti

hasonlatot, és egy felkavaróbb, ám ez esetben precízebb párhuzamot vonunk a kettő közt, azt

lehetne mondani, a halogatás inkább egy tünet, mintsem a probléma gyökere – hogy ne engedjük el

a hagymákat teljesen. Tehát a megoldás egyszerű, a “gyökeret” kigyomláljuk, és ezzel megszűnik a

halogatás is.

Hozzá is fogtam: közöltem vele, hogy nála nagyobb barommal még nem találkoztam, pedig sok hülyével volt már dolgom – így nyilvánítottam magam szakértővé a témában –, majd mint általános megfigyelés levontam a következtetést: az ilyen balfékek, mint te, nem teketóriáznak, írj csak rá.

Bevallom, ezzel inkább megvédeni próbáltam, mintsem megmenteni, mégis az utóbbi jött össze.

Mindig rajongott – Isten tudja, miért – a félkegyelműek iránt, de kívülről is látszott rajta, hogy sohase

tudott igazán beilleszkedni közéjük. Én tudtam, ő meg csak legbelül sejtette, hogy nem odavaló, de

tudatosulni ezt a KIS diszkomfortot nem hagyta sose. Dühösen bólogatott, hogy ezzel ő is tisztá-

ban van, mármint a balfékek teketóriázási szokásaival, aztán csend. A hallgatást lakótársam zoko-

gása törte meg, éreztem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, a kártyavár összedőlt, a ló meghalt, a

madarak kirepültek… A hagyma kihámozódott a külső leveleinek rejtekéből.

Diagnózis: lakótársam a halogatás rétegeiben szintlépéshez ért, válaszolt a hangnak. Mikor sejtelmeiről beszéltem, hogy hová való, hová nem, azt illusztrisan úgy lehetne a legjobban ábrázolni, mint egy belső, suttogó hang, ami az elmúlt röpke 28 évében folyton szólítgatta, már-már kísértette, ennek ellenére lakótársam mindig felülkerekedett rajta, és visszatoloncolta jó mélyre. 28 év ignorancia, 28 év

halogatás. Ez volt az első réteg.

Ez persze nagyon megviselte lakótársam, egész nap lázasan fetrengett, majd az első (koherens)

beszélgetésünkkor az álmáról mesélt, amiben egy szikla tetején állt valahol Brazíliában, és ezer métert

zuhant, mikor a korlátnak akart dőlni, ami egy csapásra kámforrá vált alatta. Aztán így folytatta:

öregem, nagy hülyeség volt ennyi éven át játszani a hülyét, én meg szelíden kijavítottam: butaság volt,

haver, butaság, és ahelyett, hogy ez az érzékeny, szentimentális pillanat tovább kulminálhatott volna,

eszünkbe jutott heteroszexualitásunk, és rögvest a telefont kerestük, ugyanis lakótársam már két

nap csúszásban volt a háromhoz képest. Remegtek a kezei, látszott rajta, 28 éve ez az első, hogy

saját döntését fogja meghozni. Tudtam, hogy ez neki nem lehet könnyű: nincs keret, bűntudat van,

felelősség és a szabadság. Gyengéden megtámasztottam a kezét, jelezvén, minden rendben, majd

meghökkenve vettük észre, hogy mindeközben Ancsa visszaírt:

Most nem alkalmas, bocsi

– Miért? – képernyőn keresztül is érezhető

meghökkenés – Alig telt el három nap!!

– Egy a ráadás, azt még megértem, de ez már

kettő…

– Gondolj bele, nem véletlen, hogy a holnaputánra

van szavunk, de az az utánra már nincs. Ez nem lehet

pusztán egy váratlan egybeesés.

A beszélgetés itt véget ért.

Ancsa matematikus, a matek nem halogat.