Mire gondolt a művész?

Kinek ne hangzana ismerősen a -legtöbbször irodalomórákon felcsendülő- „Mire gondolt a költő?” kérdés. Sokszor ezt olyan személyekkel kapcsolatban tesszük fel, akik már nincsenek az élők között. Elemezzük műveiket az életük vagy a történelem alapján, és következtetéseket vonunk le.

Fontos, hogy bizonyos művészek viszont köztünk élnek, és ők maguk is el tudják mondani, mire gondoltak. Megragadtam az alkalmat és -a festészet vizeire evezve- megkérdeztem három fiatal művészt, alkottak-e már a jövőről, és mi járt a fejükben a kép megfestése közben- érdekelt, mi jut eszükbe a holnaputánról.

Marosi Panni

Cím: The Stillness Before

Méret: 140 x 130 cm

Technika: olaj, vászon

2025

„A The Stillness Before egy olyan állapotot idéz meg, amelyet a nagy változások előtti baljós, megmagyarázhatatlan csend jellemez. A kép egy személyes történetet dolgoz fel, de van univerzálisabb értelmezése is. Ez az érzés a természeti jelenségekben is megfigyelhető és legalapvetőbb példája a vihar előtti nyomasztó csend, a sűrű levegő érzete. Egy olyan érzés, ami egészen biztosan mindannyiónk számára ismerős és gyakran „világvége hangulatként” hivatkozunk rá. Amit csak úgy tehetetlenül vár az ember. Magában hordozza az ismeretlentől való félelem érzését, miközben egyfajta puha belenyugvás jellemzi és ez a kettősség feszültséget teremt. A várakozás feszültségét, amiről nem tudhatjuk mennyi ideig tart, vagy mikor súlyt le ránk valami. Ilyenkor olyan mintha megszűnne az idő, és elveszítenénk tájékozódási pontjainkat.

A festményemen, két gyerekkoromból ismerős fonott szék emelkedik ki egy beazonosíthatatlan eredetű folyadékkal teli medencéből, görcsösen kapaszkodnak össze. Az égen éppen a holdfogyatkozás pillanata áll be, míg a távolból kormos felhők képében közeleg az ismeretlen. A szél sötét hajtincseket ragadott magával, amik a dalmatafa ágain akadtak. A plafonról mállik a rózsaszín birkagyapjú. Már csak két hattyú maradt zavartalanul, akik rózsaszín hajfonatok képében fürdőznek.’’

Nagy Marcell

Cím: Önkívületi boldogság

Méret: 180x150 cm

Technika: Akril, vászon,

2025

„Mi lesz velünk holnapután?

Egyáltalán: van olyan, hogy jövő? Vagy csak ez a kavargó jelen van, ami szétcsúszik a kezünkben, mint a festékfoltok a képen? Nézzük ezt a vásznat: arcok bukkannak elő és tűnnek el, mintha a valóság és a képzelet közötti határ egy pillanatra feloldódna. A figurák groteszkek, mégis emberiek. Néha mosolyognak, néha csak néznek ránk kifürkészhetetlen tekintettel. De mit látnak? Minket? Saját magukat? Vagy a jövőt, amit mi még nem merünk elképzelni?

Ez a kép nem választja el élesen az utópiát a disztópiától. Inkább úgy tűnik, hogy mindkettőt egyszerre mutatja fel. Lehetne ez egy szebb világ, ahol minden különbözőség harmóniává rendeződik? Vagy éppen ellenkezőleg: ez a káosz már a széthullás előszobája? Vajon a sokszínűség együttélés vagy fragmentáció?

A jövő mindig kísérteties, mert nem létezik. Csak a jelen van, ez a sűrű, lüktető most, amiben épp vagyunk. Minden döntés, amit meghozunk, újabb réteg a képen. És mi van akkor, ha már most is egy disztópiában élünk, csak megszoktuk? Vagy ha az utópia nem más, mint hogy egyáltalán kérdezhetünk?

A festmény nem ad válaszokat. Inkább tükröt tart: nézd meg jól, mit látsz benne. Mi jön ki belőled, amikor ránézel? Önkívület? Boldogság? Félelem? Remény? Zavar? A helyes válasz mindenképp: jelenlét.

A jövő rajtunk múlik, de közben úgy érezzük, mintha már régen eldőlt volna minden. Vagy majd holnap? Holnapután? Vagy éppen most ebben a pillanatban?”

Szabó Kristóf – KristofLab

Cím: Human as error VI.

Méret: 190x150 cm

Akril, vászon

2024

„Az emberiség körülbelül csak 300.000 éve van jelen a Földön míg az élet körülbelül 3.5 millió éve keletkezett. Fajunk az ipari forradalom környékén kezdte el drasztikusabban átalakítani a bolygónkat, ezen folyamatoknak jelentős százaléka pedig ez elmúlt 70 évre tehető.

Gondolhatunk magunkra hibaként a természeti diverzitás tekintetében. Ha ez elmúlt századot nézzük nem túlzás, ha a növény- és állatfajok kétharmados csökkenéséről beszélünk. A Föld történetében eddig öt nagy tömeges kihalás volt, melyek elérték a 75%-ot. Az elmúlt 100 évben az IUCN (Nemzetközi Természetvédelmi Unió) Vörös Listája szerint a jelenleg ismert fajok nagyjából 27%-a vált fenyegetetté, ezen belül az emlősök 25%-a, a madarak 13%-a, a kétéltűek 41%-a és a növények 33%-a került veszélybe. A kép témájának választott település Szentkirályszabadja – egy egykoron orosz katonai bázisként működő település Veszprém közelében, amely a rendszerváltás után fokozatosan vált lakatlanná. Az ilyen típusú elnéptelenedés nem tudatos vagy tervezett folyamat eredménye, sokkal inkább a véletlen és az emberi tevékenységek következményeinek összjátéka. Az egykori emberi létesítményeket mára visszafoglalta a természet, uralma alá hajtva az elhagyatott épített környezetet. Csupán néhány évtized szükséges ahhoz, hogy az ökoszisztéma regenerálódjon, és a biodiverzitás visszaálljon. A kép azt vizsgálja, hogy miként tűnik el a természetből az ember. Munkámban kulcsfontosságú a „hiba” és annak esztétikája: a festészeti eljárás során nagy szerepe van a véletlennek, az absztrahált ecsetkezeléssel kialakított glitchelt felületeknek. A munka célja rávilágítani a jövő olyan lehetőségére, ahol az ember saját tevékenysége miatt akár ki is halhat. A természet újra visszahódítja azt, amit az ember elvett, így az ember által kisajátított területek újra természetes állapotukhoz közelítenek. Ez a folyamat rávilágít a természet civilizáció fölött álló erejére, mely felveti a kérdést: eltűnhet-e az ember nyom nélkül a tájból? Tekinthető-e jelenléte egy olyan hibának, amelyet a természet igyekszik kijavítani?”