Kartondarab

Sétálok a városban, figyelem az épületeket, az embereket. Már egy ideje bent élek a

belváros szívében, így kevés dolog lep meg igazán. Milliószor haladtam már el az Óriáskerék előtt, végig a Váci utcán, hogy aztán a Fővám téren át a Szabadság hídon találjam magam. Még a háztömbünk mellett, a két dohánybolt között fekvő hajléktalant is ismerem – Ernőt.

Ernő élete nem fenékig tejfel. Általában nem éppen tisztának vagy kényelmesnek mondható kartondarabon ül vagy alszik. Télen nagykabátban, nyáron azonban félmeztelenül, hogy mindenki számára láthatóvá váljon a hatalmas mellkas tetoválása (egyelőre nem sikerült rájönnöm, hogy vajon mit ábrázol). Neki pontos menetrendje van. Reggel nyitáskor bemegy a dohányboltba, kikéri a legolcsóbb alkoholt, amit talál, egy óra múlva már kiütve fekszik a kartonon, és ezzel telnek a napjai. Nekem másféle rutinom van: megeszem a túl árazott vajas croissant az alattam lévő pékségben (amit sosem tudom, hogy miért fizetek ki), rohanok munkába, egyetemre, közben azon agyalok, mit vegyek fel, ami egyszerre illeszkedik a társadalom sztenderdjeihez, de mégis különlegessé tesz. Az ő kérdése egyszerű: melyik üveg olcsóbb? Az enyém bonyolultabbnak tűnik, de valójában éppoly jelentéktelen.Mások problémái persze megint máshonnan érkeznek: „Az asszony már megint nem főzött rendes ebédet! A gyerek nem érti, hogy nem tudom megvenni neki a távirányítós autót! Hogy fogom megvenni a már 1000ft-os kenyeret?…”Ernő ezen kérdések közepette felfedezte, hogy egy újféle torokhangon is tud üvölteni, amitől még nagyobb ívben kerülik ki a járókelők.Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnapután. Én azon izgulok, hogy elkések-e a munkából, ő pedig azon, mikor nyit újra a dohánybolt. Két világ, de a bizonytalanság ugyanaz.Amikor hazaindulok és belépek a magas mennyezetű, halszálkás parkettájú lakásomba, furcsa érzés kerít hatalmába. A város egyszerre díszes és könyörtelen: egy saroknyi távolságban karton és ágy, kiáltás és csend. Ernő ott marad a két dohánybolt között, én pedig levetem a cipőm, és a puha ágyba fekszem. A fejemben még ott visszhangzik az üvöltése, mintha hazáig kísért volna.Egy anyuka elhaladva odaszól a fiának: „Látod, ezért kell tanulni.” A fiú bólint, majd továbblépnek, mintha soha nem is látták volna. Én is továbbmegyek.