Interjú Beresin Évával

Beresin Éva (1955) 1975-től Ausztriában élő magyar származású festőművész. 2015 óta számos nemzetközi galéria állította ki műveit, 2024-ben pedig a bécsi Albertina múzeumban volt látható egyéni kiállítása, a Thick Air.

Évát az elidegenedés tematikája mentén kérdeztem, különböző dolgok és személyek összetartozásáról és különválásáról beszélgettünk. Szó volt a családjáról, a holokausztról, a hazaszeretetről, a művészet és a mesterséges intelligencia viszonyáról, önképről, karanténról az ő saját művészetéről és még sok minden másról. Az interjú elejét alább olvashatjátok, a teljes interjút pedig a kereszthuzat YouTube csatornáján találjátok meg, valamint ennek a lapnak az alján.

Édesanyád Holokauszt túlélő volt, halála után pedig megtaláltad a naplóját, amiben a háború alatt történteket írja le. Ez milyen hatása volt rád? 

A nővéremmel tudtuk, hogy létezik ez a kis napló, de nagyon el volt dugva egy komódnak a legfelső fiókjában. Párszor, amikor a szülők nem voltak otthon, megpróbáltuk elolvasni, de annyira el volt mosódva az írás, hogy nem is tudtuk így gyorsan-gyorsan kibogozni azt gyerekekként. Igazából akkor kezdtünk el vele foglalkozni, amikor a mamánk meghalt, mert ő nem akart erről a témáról beszélni. A halála után viszont beszkenneltük a lapokat, és úgy próbáltuk a kontrasztokkal megváltoztatni, hogy kicsit olvashatóbb legyen, de még így sem volt minden olvasható, ezért én erre kinyomtattam az összes lapot, és áthúztam az írását. Ez elég sokáig tartott, mert ez olyan volt, mint egy mozaik: némelyik szótag olvasható volt, egy másik szótag nem. […] Miután kész lett a szöveg, hirtelen lett bennem egy vágy, hogy ezzel valamit kéne csinálni. Különféle dolgokat csináltam; kinyomtattam, rányomtattam fóliára, a fóliát rányomtam a festményeimre, egyszóval mindenféle dolgot kitaláltam vele, de valahogy semmi sem volt olyan, ami valóban érdekes lett volna. Egy kicsit olyan maníros volt az egész folyamat, és abszolút nem akartam ezt a témát egy ilyen nívóra húzni. Szóval még nem voltam megérve erre. 

És aztán találtam olyan 1943-ban készült fotókat, amiket már ismertünk, de hirtelen bizonyos fényképeknek a jelentősége teljesen megváltozott. Azaz nem csak megváltozott, hanem megkapták a jelentőségüket. Ekkor jöttem rá, hogy igazán azt lenne érdemes feldolgozni, hogy miből szakították őt ki akkoriban. Mert azt mutatni, hogy mit élt át… Azt nem lehet még mutatni. Sokan próbálkoznak vele, de ez szerintem nem mutatható, nem lefesthető, mert banálissá változtatná a realitást.

Viszont te elmentél Auschwitzba...

Az később volt.

Mennyivel volt később?

4-5 évvel volt később. Amíg dolgoztam ezekkel a fényképekkel az érdekelt, hogy miből lett kivéve egyik percről a másikra, mert ez az ijesztő, hogy mai aspektusból nézve ez megtörténhet, ez mindig megtörténhet. Ez a biztonság, ez a konfort zóna, amiben az ember van az egyik percről a másikra eltűnhet. [...]

De ugyanez a konfortzóna, ez akár ma is ugyanígy egyszerűen...

Ez megtörtént. Az én konfrotzónámat elvesztettem. Úgy érzem hogy megváltozott minden! Egy metszéspont ami 2015-ben kezdődött, amikor Merkel azt mondta, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni hogyha nem csinálnánk így, akkor ez nem az én országom (Angela Merkel). És én akkor olyan fokon éreztem együtt ezzel a gondolattal... Persze, hogy Európa meg tudja csinálni, mert meg lehet csinálni! És annyira csalódtam, hogy amikor beengedték [a menekülteket], abban a pillanatban, el is hagyták őket. Ez volt az első igazából nagy konfliktus Európában a háború után. Mert hogyha ezeket az embereket beengedik, akkor abban a pillanatban gondoskodni kell róluk, abban a pillanatban kell egy jövőt adni nekik. Mert nem lehet embereket bezárni egy táborba, és otthagyni, annyi pénzzel, hogy éppen csak túléljenek. Logikus, hogy ez nem működhet. És az is logikus, hogy ettől az egész társadalomban egy szakadék keletkezett. Ez volt szerintem az első, ahol éreztem, hogy itt van valami nagyon rossz irányba halad.

Ezeket a folyamatokat szerinted aktuális események idézik elő, vagy a potenciál a rossz irány felé haladásra adott a feldolgozatlan történelmi háttér miatt?

Már adva volt, mert nem lett feldolgozva Európában igazából. Talán a németek dolgozták fel a legjobban, de itt Ausztriában ez abszolút nem történt ez meg. És ez mondjuk valószínűleg sokkal komplikáltabb annál, hogy a Holokauszt nem lett feldolgozva, ehhez hozzájönnek egész más konfliktusok a világból, amik még komplikálják az egészet.

Otthon például Magyarországon szerintem tényleg a generációs traumákat generációs traumára halmozzuk Trianontól kezdve, a Horthy-korszakon át, a szocializmusig. Ezek egyike sincsen normálisan, nem pártpolitikai szempontból átbeszélve, nincsen egy össztársadalmi történelem, amit mindenki magáénak tudna mondani.

Ez mondjuk ugyan annyira van Ausztriában is.

Ugyanúgy?

Végülis nem teljesen. De Ausztriában más, mert a magyar nép nagyon büszke arra, hogy magyar.

Igen... Hazaszeretet.

De a hazaszeretet itt is van, csak itt a hazaszeretet sokkal komplikáltabb azért, mert az osztrák nép végülis nincs, ez egy abszolút a monarchia által összekevert nép, és ha itt valaki azt mondja, hogy “a hazaszeretet”, annak annyira nincs történelmi alapja igazából.

Van magyar identitásod?

Nincs.

És osztrák?

Semmi. Én semmilyen néphez vagy földhöz nem tartozom. Mondjuk én zsidó vagyok, és talán ez a... Miután nem engedik, hogy elfelejtsem, én ehhez a néphez tartozom.

És az hiányzik, hogy legyen oda is valamilyen kötődésed, ahol élsz, vagy ahol születtél, vagy azt érzed,

hogy...

Én imádom Ausztriát. De nem azért, mert Ausztria, nem azért, mert itt vannak a barátaim, itt van a családom. Erre nem vagyok büszke, mert minden, ami történt, az véletlen volt. Véletlen volt, hogy én Budapesten születtem, véletlen volt, hogy én itt vagyok, szóval ez végülis nincs előírva senkinek, hanem ez egy ajándék, vagy nem is tudom, vagy egy büntetés.

Igen. Végülis... Azt is mondtad - kicsit vissza a naplóhoz - hogy miután elolvastad és ennyiszer feldolgoztad, azt érezted, hogy közelebb kerültél -

A mamámhoz, igen.

Hogyan?

Azért, mert egy gyerek-szülő kapcsolat egy speciális viszony. De hogyha meg tudod ismerni ugyanazt a személyt, aki a mamád, egy más szituációból kommunikálva... A naplót akkor írta, amikor fiatal volt, nem volt családja, nem voltak gyerekei, és belekerült egy ilyen helyzetbe [holokauszt] [...]. Megismertem például a humorát, a magabiztosságát, hogy ezt ő végig tudja csinálni, az ő abszolút pozitív hozzáállását, de végül egész más személyt ismertem meg. Eszméletlen büszke voltam rá. [...] Végül is, amit ír, az semmi különös, de mégis ezek az apróságok, például, hogy az első dolga az volt, hogy valami ruhát varrjon magának, meg hogy mentek városról városra, és elhozott egy úriházból egy [festményt], meg annyi könyvet, annyi művészeti könyvet, amennyit csak tudott -

És vitte magával?

Igen! Meg kivágott selyem applikációkat [tapétákat], azok nálam vannak. Mindent, amit tudott onnan elhozni, ami a művészettel kapcsolatos vitt gyalog magával. Az egyik részben leírja, hogy amit tudtunk, azt mind bepakoltuk. Vagy ahogy zöldséget lopott, és a kutya rá lett úszítva. Akkor kezdett írni, amikor 45-ben felszabadították, és az egész napló a visszaútról szólt. Tehát ami az abszurd benne, hogy ő már akkor szabad volt, és hogy hogyan éltek rémes körülmények között. Egész Európa valahova ment, senki nem tudta hova. Milliónyi ember, nem tudtad, hogy ez egy áldozat, vagy ez egy náci, aki melletted... Szóval teljes káosz volt, ez elképzelhetetlen... Európa az romokban volt. És ezt hihetetlennek tartottam, hogy neki ilyen dolgok jutnak eszébe, például, amit leírt, hogy nem tudja, hogy hol van, hogy él-e a családja, az ő vőlegénye, és akkor elmehet valakivel táncolni? Szóval ezek ilyen hihetetlen gondolatok igazából.

A családi történelmednek egy nagyon fontos részét nem ismerted...

Nem igazán ismertem. Mondjuk tudtam, hogy ez a korszak létezett, de szüleim mind a ketten azt akarták, hogy ne legyek traumatizálva, ezzel viszont sokkal jobban traumatizáltak, mint később kiderült persze.

És ez hogyan befolyásolta a viszonyodat a családoddal?

Akkor?

Igen. Érezted akkor, hogy valami hiányzik? Vagy utólag?

Hiányozni nem hiányzott semmi, mert egy abszolút szép és nagyon szívélyes családi életem volt. De mondjuk ott volt a nagymama, aki a mamámmal átélte, [...] és Auschwitzban megsérült, méghozzá Mengele személyesen sebesítette meg. Volt egy frontális Bénulás az arcán, azt próbálták mindig felhúzni. [...] Ő velünk élt és [...] reprezentálta ezt az időszakot. Nem tudtál, nem erre gondolni. Ő sem beszélt róla, de valahogy ezt sugározta ki. Nemcsak a külseje miatt, de az egész habitusa. Elvesztette az egész családját. Elveszette a fiát, elvesztette a férjét, és még 30 embert. A mamám pedig akkor fiatal volt, [...] [a háború után] egy új életet kapott két gyerekkel. Viszont nagymama akkor volt 45 éves talán, vagy 50, tehát ő már idősebb volt. Nem volt már előtte egy jövő, egy perspektíva. Sokkal inkább a múltban élt, mint a mamám, akinek sikerült például családot alapítani. Ezért olyan fontos nekem az a munka ott kint, mert ez mutatja, hogy egy ilyen rémes történet után mégis az emberekben általában megvan az erő, hogy a jövőre nézzen, és újra kezdjen, és tovább menjen.

Pár évvel később meglátogattad Auschwitzet.

Igen, az 2019- ben volt. [...]

Miután hazamentél, azt mondtad, hogy lefestetted magad sok képen, keresztül, meztelenül.

Pontosan. Mert ez annyira abszurd volt az egész, amit ott láttam... A mamám naplójában le van írva pontosan, hogy melyik barakkban voltak Birkenauban, és én ott álltam azelőtt. Van egy csomó barak, ami még áll, de ahol ők voltak, ott már csak a talapzat volt. De annyira... Ez egy olyan hihetetlen élmény volt, mert amit leírta, hogy le lesz a hajuk vágva, meg ahogy le... Ott voltam, és ez annyira hihetetlen volt, hogy csak szarkazmussal tudtam feldolgozni. Hogyha ezt komolyan veszed, akkor felakasztod magad, mert nem lehet élni igazából ezzel. És akkor valahogy volt bennem valami. Engem felszabadított ez az út. Én nem tudom miért, de amikor visszajöttem egész más volt, szabadabban festettem. Mindent 5-20 perc alatt csináltam. Volt egy olyan erő bennem, hogy ezt egy ilyen cinizmusba változtassam át, mert különben nem tudtam volna feldolgozni.

Festettél már így korábban?

Nem.

És azóta?

Azóta csak úgy festek. Mondjuk fura dolog ezt így mondani. [...] Én meg-

tanultam festeni a kisképzőben, meg hát abban a pár hónapban a képzőn is tanultam valamit. [De akkor] hirtelen azt éreztem, hogy ezt mind el kell felejteni. Akkor lesz jó, ha el tudom felejteni. Ha nem gondolkozol túl sokat, akkor sokkal érdekesebb, ami kijön. Úgyhogy ez volt nekem a legfontosabb, hogy ne azt [fessem], amit tanultam, hanem azt, amit érzek.

És teljesen mindegy, hogy mi jön ki belőle, nekem hagynom kell azt megtörténni.

Szabad Auschwitzban nevetni?

Én nekem igen.

És Másnak?

Nem tudom, ezt nem tudom megmondani. Engem ledöbbentett az, ahogy az emberek viselkedtek ott. Olyan érezésed van, mintha Disneylandben lennél. Az emberek mennek egymás után, és nézik a millió kis gyerekcipőt, meg a milliónyi szemüveget. Az például engem abszolút nem érintett meg. Az annyira masszív... Ez egy abszurditás. Ez hihetetlen. Nem fogod fel, hogy ez mi igazából. Mert azok a millió bébi cipők amik egymáson fekszenek. Nem fogod fel, hogy ez mi, hogy mi a történet mögötte. Legalábbis az emberek nagy része nem fogja fel.

A munka ott kint:

Az ötletet egy fénykép adta, amit én tíz évesen a szüleimről csináltam a 15 éves házassági évfordulójukon. Úgy hívják ezt a munkát, hogy Chai ve-kayam, ami azt jelenti, hogy mi itt vagyunk. Mi mégis itt vagyunk. Valahogy így lehet ezt kifejezni. Azt mutatja be, hogy a szüleim mind a ketten átélték, túlélték a holokausztot, a háború után megismerkedtek, és mindennek dacára olyan optimisták voltak... A [háború után] összeházasodtak, gyerekeik lettek. A papám fogorvos volt és egy mániákus gyűjtő; gyűjtött képeket, mindent, ami antik, művészet, vagy könyv. Nekem ez [a szobor] reprezentálja ezt az optimizmust, hogy bármi történik, az embernek megvan ez a képessége, hogy tovább éljen, hogy tovább harcoljon.

És a képek mögöttük?

Ez az egész egy munka volt, a szobrokat felépítettem betonból, szerintem […] három hónapot dolgoztam rajtuk. A székek amin ülnek a mi Budapesti családi lakásunkból származnak, a képek pedig a papám utalnak.