Belső monológ

Már egy ideje keve- sebbet szól hozzám.

Nem érzem önmagaménak. Nem néz már rám.

Mindig úgy kezdődik,

hogy boldog vagy. Élvezed az életet. A friss levegő illatát,

az ételek ízét, a madarak csicsergését.

De ez nagyon könnyen és hirtelen tud megváltozni. És ilyenkor nem egészen érted pontosan, hogy mi történik. Egyre nősz fel, egyre változol.

Minden más lesz, a tested, a gondolkodásmódod, a környezeted, a problémáid. Vajon jó irányba történik-e ez a változás? Ezt senki sem tudhatja. A szüleidnek már nem a szeme fénye vagy, vannak kötelességeid, már nem azt a felhőtlen felelősségmentes életet éled, mint eddig. Nehéz ehhez alkalmazkodni, sokan nem is tudnak. Megismered, milyen velejéig rohadt ez a világ. És a legrosszabb

az, hogy nem tudsz tenni ellene semmit. Te csak egy apró alkatrész vagy egy akkora fogaskerékben, amekkorát fel sem tudsz fogni. De folyamatosan tettetned kell, minta értenéd, hogy mi is a szereped. És még csodálkozol, hogy elidegenedsz... egymástól? Magunktól? Mindentől valójában. Olyan dolgokat teszel, amit soha nem gondoltál, hogy tenni fogsz. Ez tényleg én vagyok még? Vagy már annyira megváltoztam, hogy nem ugyanaz a lény vagyok?

Valóban kevesebbet szólok Önmagamhoz. Valóban kevésbé vagyok Önmagam. Valóban nem nézek már Önmagamra.

És én, most itt ülve, a saját gondolataim fogságában, egyre csak azt kérdezem: hogyan juthatok vissza? Van-e egyáltalán út visszafelé, vagy csak haladni lehet előre, minden változással, minden új lépéssel egyre távolabb magamtól? Mi marad ebből az egészből, ha már nem én vagyok benne?

Talán sosem fogom megtudni. Talán ez már csak a részem, ami elmosódik. Talán csak annyi marad, hogy elmondom: valamikor én

is elidegenedtem önmagamtól, de

talán egyszer majd visszatérek.

De boldog vagyok.

És ez számít.