Frida Kahlo – hogyan (ne) idegenedjünk el a testünktől?

Az elidegenedésnek számos lehetőségét ismerjük, azonban az egyik legfontosabb mégis talán az önmagunktól és testünktől való elidegenedés.

Jelen esetben nem arra gondolok amikor nem vagyunk megelégedve az arcunk egy szegletével, esetleg a súlyunkkal, hanem arra, amikor rajtunk kívül álló eseménysorozatok folytán szépen lassan elveszítjük a testünk iránti tiszteletünket. 

Frida Kahlo ékes példája annak, milyen nehéz folyamat (nem) szeretni testrészeinket, azok gyengeségeit pedig hogyan tehetjük előnnyé. 

Frida Kahlo testének számos megpróbáltatáson kellett átesnie gyerekkorától fogva. 

A művész 1907-ben született, majd mindössze hatévesen elkapja a járványos gyermekbénulást, mely során jobb lábfeje elcsavarodik, vékonyabb, rövidebb lesz és sosem gyógyul meg. Állapotát szégyelli, hosszú ruhákat hord melyek eltakarják lábát. 

1925 szeptember 17: megtörténik az ominózus baleset, amiben jobb lába tovább sérül, testén átfúródik egy vasrúd, ami aztán egész életére hatással lesz. Frida kórházba kerül, majd otthon is fekvésre van ítélve, ekkor kezd el festeni. Fájdalmait vászonra veti, a testét borító gipszet pedig előszeretettel pingálja. Többek között ebből a reménytelen helyzetből virágzik ki művészete. 

Festészetét átitatja a vele történt tragédiák sorozata. Balesete miatt háromszor elvetél, nem tud gyermeket szülni nagy szerelmének, a szintén festő Diego Riveranak, aki Frida életében hatalmas szerepet játszott. 

A festőnő testét helyezi előtérbe, azon keresztül mutatja be belső világát is. Bár alapvetően erős nőnek ismerjük, egyes képei sebezhetőségére mutatnak rá.

Na de miről is beszélünk, amikor elidegenedünk a testünktől? 

A kérdés összetett, hiszen szükségünk van minden testrészünkre és azok egészségére a zavartalan élethez, ugyanakkor lehetséges mégis, hogy meggyűlöljük azokat? Esetleg azt kívánjuk bár ne képeznék részünket? Fridával épp ez történt. 

A művész élete során számos naplóbejegyzést készített: rajzolt és festett a kis könyvbe. Ebből kiderül, milyen ambivalens viszonyt ápolt saját magával. A nő sokat küzdött és lázadt saját teste ellen is. Tudta, hogy alkalmatlan egy gyermek kihordására, mégis megpróbálkozott vele háromszor. Azt is tudjuk, hogy lába nem volt a legjobb állapotban, mégis rendszeresen táncolt és mulatott, átadta magát az életnek, a zenének és a mexikói kultúrának. 

Frida lábával való viszonyát szemlélve rájöhetünk, hogy ez nem volt egyszerű falat számára. Ez volt az első sorscsapás, ami érte, és végig is kísérte életét. A láb, amit gyerekkora óta rejtegetett, nem volt nagy segítség számára. 

A festőnő gyakran említ szárnyakat, ami számos jelentést hordozhat, sokszor azonban lába “haszontalanságára” is utal, amikor a szárnyak használatáról beszél.  

1953-ban amputálják a művésznő lábát, ekkor veti papírra az alábbiakat: 

,,Minek nekem láb?

Van helyette szárnyam!’’ 

(Frida Kahlo 1953) 

Bár sokak arcára ez mosolyt csalhat, elvégre micsoda nő ez, aki amputációja hatására ilyeneket mond, ugyanakkor ezek szörnyű keserű mondatok is, hiszen egy fontos és meghatározó testrészét és annak történetét választották le róla. Érezhető talán az is, hogy Frida már megfáradt a lábával kapcsolatos problémákban, hiszen sokszor annyi feladatot se tudott ellátni, amennyit egy műláb később igen. 1953-ban írt naplóbejegyzése szerint aggódik, de azt érzi megkönnyebbülés lesz a műtét után. 

Megtörténik a teljes elidegenedés.

Amputációja idején ezt írja naplójába: 

,,Támaszok

Egész testemben egy van

nekem kettő kell.

Hogy kettőm lehessen

egyet le kell vágni.

Ha ez az, ami nem kell

ahhoz, hogy járjak

A másik halott lesz.

Sok

szárnyam 

van.

Vágjátok le,

tűnjön a francba!”

Első kiállítására ágyában érkezett, mert műtétje után nem hagyhatta el azt.

Frida gyötrelmeiből született varázslatos képein és naplóbejegyzésein végigkövethetjük (a szerelmes álmodozások és szitkozódások mellett) szenvedéseit is, és azt, hogyan próbál felülkerekedni rajtuk. A festőnőt végül legyőzték ezek a fájdalmak, sorai egyre keserűbbek lettek, halála körülményei pedig mai napig kérdéseket vetnek fel sokakban. 

,,láb nélkül menni/a végtelen/Úton”

-írja naplójába.

,,Remélem vidám lesz a búcsú, remélem nem térek vissza soha”

– Frida

Kahlo, Frida: ’’Napló’’, 2021, Poket, Szabó T. Anna fordítása