Tópia

Félúton disztópia és utópia között

Kinyitotta a szemét. Koszosnak érezte magát, a nyári kánikulában leégett bőrére por és izzadtság egyvelege ragadt. A sátrában fülledt volt a levegő, a kora délutáni hőségtől pedig szédülni kezdett. Nem volt jól. A hajnalig bulizás megviselte. 

Hányingerrel küzdve váltott pozíciót, a magzatpózt hanyatt fekvésre cserélve, de valami szúrta a gerincét. Matatni kezdett a polifoam alatt és hamarosan egy könyvet húzott ki kényelmetlen alvóhelye alól. Próbált rájönni, hogy milyen könyv lehet az, de a kómás ébredés, a kánikula, vagy az előző este elfogyasztott káros szerek, mint vakító szimbiózis képeztek fátylat szemei előtt. Percekig is eltartott mire visszaszerezte a látását, végre el tudta olvasni a kopottas, régies kötésű borítón a címet: Karl Marx: A tőke. Kacagni kezdett, de nem tartott sokáig, mert egy láncdohányos öregembert is megszégyenítő módon krákogni kezdett.

Még mindig a Marx-kötetet tartva jobb kezében, gyors mozdulattal kicipzározta a sátrát. Amikor a rés már akkora volt, hogy ki tudott hajolni, kidugta a fejét és hányni kezdett. A fehér sátor oldalára csapódott a gyomorsava. Más nem is igazán jöhetett ki belőle, hiszen napok óta csak extrudált kenyeret evett, azt is csak akkor, amikor úgy érezte, hogy a szervezete kezdi feladni. Az anyjának ebben is igaza volt. El kellett volna raknia a csomagolt kajákat is, de nem akart kínos helyzetbe kerülni a spanjai előtt, hogy 22 évesen a mamahotelből hozza az uzsonnáját. 

Miközben az anyja kosztjára gondolt, egyszerre érezte az émelygését és a korgó gyomrát. Kóser ételeket vizualizálva mászott ki a sátrából. Legnagyobb bosszúságára beletenyerelt a hányásba. 

-     Nem tudom eldönteni, hogy mit tartok komikusabbnak: a hányós jelenetedet, vagy, hogy a zsidó gyerek Marxot olvas - egy kedvesen csengő női hang oszlatta el az ételekről szóló fantáziáit. Johanna volt az, akit 10 éve ismert meg Szarvason. Persze soha nem mondta el a lánynak, de azóta szerelmes volt belé. 

-    Egy sztereotípia vagyok, na.

-     Mondjuk, ha nem toltad volna túl az estét az lehet segített volna – mosolyodott el a lány, miközben zsebkendőt nyújtott neki.

-     Egyszer élünk, nem? - letörölte a hányását. Szembesülve a fiú cinizmusával, gyors lendülettel felállt és parányi topjában és a piros szoknyájában, ami kecses mozdulataival szinkronban ringatózott, útnak indult. 

-     Várj, Johi! – kiáltott utána.

-     Igen? 

-     Van egy cigarettád? – választ nem kapott, de Johi hátrafordult és hanyag mozdulattal odadobta neki a pakkját.

Dávid napja unalmasan és átlagosan telt - már amennyire lehet unalmas és átlagos egy nap egy fesztiválon. Nem volt kedve a spanjaival alkoholizálni. Úgy döntött az egyetlen célja aznapra, hogy túlélje a rosszullétet. 

Éhes is volt, de nem akart túlárazott kajákat venni. Ráadásul bankkártyája sem volt, mert ellenzi a fizetés minden formáját, kiváltképp a digitális fizetést. Művészetek Völgyén pedig nem lehet készpénzzel fizetni. Sosem értette igazán a festipay-koncepciót, de nem is érdekelte különösebben. Talán csak azért nem, mert így a gyenge pillanataiban sem tud engedni a csábításnak és direkt blokkolja önmagát, hogy ne engedjen a konformizmusnak. Így nem kell ledegradálnia önmagát a fogyasztói társadalom láncszemévé. 

Úgy döntött, hogy aznap egyedül lesz. Elszenvedte magát a kemping zuhanyzójába és lemosta magáról azt az irdatlan mennyiségű koszt, ami előző nap rákerült a földön fetrengés és a porban táncolás közben, majd kifeküdt egy függőágyba. Nem tudta, hogy kinek a tulajdona a függőágy, de úgy érezte, hogy ha csak használja, senkinek sem árt.

A függőágyban feküdt, lemerült telefonnal. Az antikapitalista gondolatainak kínzásában hamar rátört az unalom. Utálta magát, amiért az unalom egy negatív fogalom számára. Ezt is csak a társadalmi kényszer teszi vele. Örülnie kéne az unalomnak, hogy nem épp a túlélésért küzd, miközben könyörög a burzsoáziának, hogy lássák meg a társadalom peremét is. Hálát kéne adnia, hogy van akkora szociális biztonsága, hogy ne legyen az égvilágon semmi dolga. Mindhiába a kontroverzia, nagyon is unatkozott. Végül úgy döntött, hogy olvasni fog. Előszedte a Marx könyvet, és úgy érezhette, hogy végre valami hasznosat csinál. 

„Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben tőkés termelési mód uralkodik, mint „óriási árugyűjtemény” 1, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg. Vizsgálatunk tehát az áru elemzésével kezdődik.”

Kezébe vette újra az energiaitalos dobozt, úgy döntött ez lesz az ő példája az árura.

„Az áru mindenekelőtt külső tárgy, dolog, amely tulajdonságainál fogva valamilyen emberi szükségletet elégít ki. E szükségletek természete, hogy például a gyomorból vagy a képzeletből fakadnak-e, mit sem változtat a lényegen 2. Arról sincs itt szó, hogyan elégíti ki ez a dolog az ember szükségletét, közvetlenül mint létfenntartási eszköz, azaz mint élvezeti tárgy, vagy pedig kerülőúton, mint termelési eszköz.”

Milyen szükségletet is kívánt kielégíteni? Talán a fáradtságát akarta csökkenteni. De minek? Nem is akart emberek közé menni. Mi baj a fáradtsággal egyáltalán? Azért fáradt, mert a teste jelezni kívánja neki, hogy túlterhelte: túl sokat bulizott, túl sok káros dolgot fogyasztott és az alváshiány sem segített a helyzetén. De hát ilyenek a fesztiválok. Létfenntartásához tehát nem volt szüksége energiaitalra. Akkor élvezeti tárgy lenne? De hát nem is volt finom! Mondjuk ki egyszerűen: a húgymeleg cukros itóka nem felelt meg az élvezet fogalmának. Termelési eszköznek pedig biztosan nem lehet nevezni. 

Akkor mégis miért gondolta, hogy szüksége van az energiaitalra? Hát persze! A függőség. Ráfüggött egy túlárazott dologra, ami reggelente segített neki, hogy hamarabb legyen éber. A pszichológiához nem értett, úgyhogy nemes egyszerűséggel megint a kapitalista termelési rendszer hatásait kezdte kritizálni: az emberek ráfüggenek dolgokra, mert a marketinges cégek belemanipulálják az emberekbe, hogy felesleges kacatokra költsenek. A cégek meggazdagodnak, a tulajdonosok jól járnak, a munkások túlélnek. Te meg ottmaradsz az energiaitaloddal és a függőségeddel, anélkül, hogy tudatosítanád magadban, hogy éppen a rendszert tartod fent. 

Mindhiába az energiaital, a fáradtság és a másnap győzött, lassacskán elaludt, a könyv pedig a földre esett. Másnapig aludt. 

Mikor felébredt, ugyanaz a fátyol volt a szemei előtt, mint előző nap. A szédülés és a rosszullét újfent kínozta. Nem látott tisztán, azonban, érezte, hogy az atmoszféra megváltozott. Biztos, hogy nem Kapolcson van.

-     Dávidom, ébresztő, el fogunk késni – hallotta meg Johit. Megörült a lány ismerősen csengő hangjának és úgy döntött eleget tesz a kérésnek, bárhova is kell mennie. Hirtelen a fátyol eltűnt a szemei elől és újra látni kezdett.

Ahogy próbált felkelni, a gyomra feladta a küzdelmet, oldalra fordult és hányni kezdett. A gyomorsavban ezúttal ételdarabok is voltak.Nem akarta, hogy a lány észrevegye a hányást. Minden erejét összeszedte, feltakarított és csak közben realizálta, hogy egy faházban van. Mire befejezte a takarítást, a lány a szobába lépett. Dávid legnagyobb meglepetésére, mintha a lány elvesztett volna valamit a szépségéből. Sokkal soványabb volt, az arcáról eltűnt a pirosas árnyalat, a homlokán ráncok türemkedtek. A bőre sem porcelánfehér, hanem napbarnított volt, és tele volt sebekkel és horzsolásokkal. A sokat mutató, csinos topok és szoknyák helyett ezúttal egy fehéres-szürkés árnyalatú, több helyen foltozott, térdig érő ruha volt rajta.

Johi megragadta a kezét és ekkor újabb furcsaságot észlelt. Pontosan tudta, hogy milyen a lány keze, hiszen máskor órákig képes tekintetével pásztázni őket, ahogy hosszú műkörmeivel és aranygyűrűkkel díszített ujjait a szájához emelve dohányzik. A lány csupasz ujjainak végén rövidre vágott körmei alatt koszt talált, a tenyerén pedig bőrkeményedést vélt felfedezni.

-     Indulhatunk? - kérdezte Johi, mielőtt egy gyors, érzéketlen csókot adott Dávidnak. A fiú meglepődött. Mindig is intimitásra vágyott a lánnyal, de nem ilyenre. Úgy képzelte, ha csókolóznának, az lenne élete legromantikusabb pillanata. Ehelyett még mindig a hányást érezte szájában, a csók pedig csupán meghökkenést váltott ki belőle. 

-     Ezt miért kaptam? 

-     Mégiscsak a házastársam vagy, bolond. Most pedig siessünk, késésben vagyunk.

Dávid egyre összezavarodottabban követte a lányt, ahogy az gyors léptekkel haladt előre a betonúton. Konstatálta, hogy a kecsesség is elveszett a járásából. Pár perc elteltével egy datolyaültetvényhez értek. Ez az Izraelben található Eilot¹  ültetvénye volt, ahol éppen 10-20 fiatal dolgozott. Mindenki szorgosan végezte a dolgát, nem beszélgettek, csak a szükséges eszközöket kérték el egymástól. Johi is munkának látott; metszőollót vett a kezébe és az alacsonyabb datolyafákat kezdte szépíteni, az alsó leveleket levágta és a virágzatot is ritkította. Dávidot elküldte, hogy az érettebb fákról szedje le a termést. 

Ahogy a datolyákat a kosarába tette, eszébe jutott, hogy régebben olvasott egy cikket a kibucokról. Rájött, hogy egy izraeli közösségben van, ahol a kollektivizmus és a mezőgazdaság a meghatározóak. Továbbra sem értette, hogy mi történt vele, de elkezdett örülni. Cionizmus és utópikus szocializmus, hát nem zseniális?² Mintha a kívánságait meghallotta volna istene. És még Johit is megkapta! Még azzal sem foglalkozott, hogy csúnyábbnak találta a lányt és azt is próbálta elhessegetni, hogy mennyire fáj a teste a megerőltető fizikai munkától és a tűző naptól. Úgy érezte, ezek olyan áldozatok, amelyeket megéri elviselni.

Naphosszat dolgoztak az ültetvényen. Mire végeztek a műszakkal, Dávidról csöpögött az izzadság, éhes volt és minden végtagja fájt. Szerencsére elérkezett a közös étkezés ideje. Útközben elmentek egy modernnek tűnő épület mellett, ami kirívóan hatott a kibuc miliőjében. Amikor rákérdezett, Johi elmesélte neki, hogy a gyerekeket a szüleiktől elszeparálva nevelik ebben az épületben, és ha majd elég idősek lesznek, akkor ők is a közösség szorgos tagjai lesznek. A lány megemlítette Annust is, aki, mint kiderült, a közös gyermekük.

-    Te tényleg hagytad, hogy mások neveljék fel a gyerekünket? – szörnyülködött Dávid. 

-     Hát, soha nem akartam gyereket vállalni. Ha már újabb gyereket szültem a közösségnek, legalább nem nekem kell bajlódnom vele.

Beléptek az ebédlő ajtaján, ami egy hatalmas pajta volt. A lány szavai meglepő módon megnyugtatták. Legalább ez stimmelt; Johi sose akart gyereket. Ő az a tipikus karrierista nő, akitől senki se várta el, hogy házasodjon, vagy szüljön. Túlságosan tehetséges és okos, hogy „elpazarolja” az idejét. De akkor miért egy ültetvényen dolgozik? 

Az ebédre kapott askenázi főtt ételnek Dávid nagyon megörült. Nem számított, hogy nem szereti annyira a Borekast, boldogan evett. Ráadásul ingyen evett, és úgy tűnt mindenki ugyanakkora adagot kapott a konyhásoktól. Amikor repetáért indult, a lány visszarántotta és önzőnek nevezte. Az asztalnál ülők is szúrós szemekkel néztek Dávidra. Gyorsan megértette: senkinek sem juthat több. De vágyait nem bírta elnyomni: nagyon is éhes maradt. Győzött a kísértés, és amikor senki sem figyelt, kifelé ellopott pár tésztabatyut a tálból, majd a zsebébe vágta őket. 

Hazaérve a lány egy gyors zuhany után útnak indult. Dávid nem értette hova megy, ezért követni kezdte. Nem kellett sokáig a nyomában járnia, a lány pár faházzal arrébb leült egy teraszra a többi nő közé és varrni kezdett. Egy ideig nézte, majd kilépett a bokor mögül, ahol bujkált.

-    Johi, mikor jössz haza? 

-     Te mégis mit keresel itt? – förmedt rá a lány – Majd, ha elvégeztem a munkámat. És neked is azt ajánlom, hogy húzd haza a segged és vágj le egy csirkét, különben nem tudunk vacsorázni. Hát nem kaphatsz mindent ingyen!

És akkor végre megértette a fiú. A JNF és a Cionista Kongresszus anno megszerezte ezeket a földeket a palesztinoktól. Azt még magának sem akarta beismerni, hogy ezt etnikai tisztogatások és gazdasági kisemmizés árán tették. A cikkből, amit korábban olvasott, jól tudta, hogy néhány kibuc fennmaradt és a mai napig ápolják a közösségi életet és önfenntartó módon élnek. A kommunális értékek és közös tulajdonlás volt mindennek az alapja. Idővel azonban a kapitalista és modernizálódó világ nyomása bizonyosan Izraelbe is elért és fél-szocialista alapon szerveződtek újra a kibucok. Hát még itt is van magántulajdon!

Bosszankodva ért haza az apró faházhoz. Ahogy meglátta a csirkéket a kertben, ismét hányingere támadt. Ledőlt a faágyra, amelyen pokrócok igyekeztek a kényelmet biztosítani - sikertelenül. Az volt a terve, hogy lepihen egy kicsit, majd megteszi, amit a felesége kért tőle: előkészíti a vacsorát. 

A testi igényei azonban újra meghazudtolták. A nap leszívta az energiáját, fizikumát kifejezetten gyengének érezte és álmos volt. Eszébe jutott, hogy egész nap nem ivott koffeint, biztos ezért annyira fáradt. Hamarosan elaludt.

- Mi a faszt keresel a függőágyamban? – ordított rá egy ismeretlen – Ez az én tulajdonom. Nincs jogod az én tulajdonomat használni.

Lábjegyzetek:

1. Eilot: Valóságos kibuc, az Arava régióban, a Negev-sivatagban.

2. Fontos, hogy a leírt kibuc nem felel meg teljesen a valóságnak. Az általam leírt kibuc inkább egy idealizált-archaikus verzió, ami ma már ritka. A legtöbb kibuc ma privatizált, tagjai bért kapnak, és külső munkaerőt (pl. migránsokat) is alkalmaznak.