Szamócza versei

Nézz rám

Otthontalan öreg ül némán az utca kövén,

Sziluettje sötétül álmos hajnal sűrű ködén.

Naptól cserzett arca, mint szomorúfűz száraz kérge,

Sötétedik bánatosan, mélybarnára égve.

Szemgödreiben két kis fekete bogár ül,

Megfáradt tekintete a semmibe menekül.

Álla alatt viharviselt göcsörtös botja,

Remegő kezeivel két marokra fogja.

A puhány nép körülötte elhúzódik, fintorog,

Elfordulnak tüntetőleg márványarcú asszonyok;

Magasan, büszkén feltartja orrát a sok silány

Öltözetű, csenevész testű fiatal pesti lány.

Az öreg foltos, koszos ruháján szürke közöny,

Nincs, aki ráköszönne, ezért ő sem köszön.

Görcsös botján szürkén bújik el a messzeség,

Szürke, ráncos arcára szürkén vetül rá az ég.

Borongós tekintetét tán ökörtől örökölte -

Fölötte két bozontos, zömök szemöldöke -,

Most megtelve könnyel, közönnyel a földet nézi,

Csodát már nem vár, csupán nyugalmát reméli.

Nézz rám öreg, maholnap megválsz már botodtól,

Elfeledett emlékektől, és minden bajodtól.

Fel sem tűnik majd, már rád se fittyent a világ,

Sírodra hugyoznak majd veszett, kóbor kutyák.

...élni...

e világra hozott anyám

házas vagyok

            de nincs hazám

nincsen hazám se házam

csupán csak egy élő vágyam

csupán olyan földön

           vagy bárhol élni

ahol Élni lehet

         vagy ha mást nem- 

élni

Nem kérdezem

messziről

      rám nézel

közelről

          lenézel

ismeretlen

      könyvek

          a szekrényben

ismeretlen

      könnyek

           a szememben

nem kérdezem

      honnan jöttél

nem kérdezem

      miért jöttél

nem kérdezem

meddig maradsz

nem kérdezem

miért is maradsz

amíg maradsz

nem kérdezem

        mosolyod

   ölelésed

        sóhajod

szemtől szembe

   velem szembe

mennyire őszinte

Vízparton

A megroppant nádszál

Életben maradhat,

                  de soha

Ki nem egyenesedik.