Posztapokaliptikus Kafka

„Kafka műveinek nyomasztó atmoszféráját az az egyszerű helyzet okozza, hogy ezekben a világokban nem létezik jó döntés”.

(Fekete 2020, 163)

Aki először olvas Kafkát, könnyen elkezdheti másképpen érzékelni az őt körülvevő világot. Érzékenyebbé válhat a bürokratikus viszonyok szürkeségére vagy a kisemberek semmibevételére, de növekvő intenzitással észlelheti az elidegenedést is. A jelen annyira szorongatónak érződik a szövegekben, hogy az olvasó önkéntelenül is elkezdi a jövő lehetőségeit felmérni. A vallásszociológus és filozófus Jacob Taubes legnagyobb hatású könyve, a Nyugati eszkatológia kulcsfogalmai pedig arról a szomorú fejleményről győzhetnek meg minket, hogy a jövővel is hasonló a helyzet a Kafka szövegekben. Hogy Kafka posztapokaliptikus szerző.

Taubes számos olyan fogalmat – belevetettség, autentikus lét – használ meggyőzően, amelyek a Kafka értelmezésekben is rendre felmerülnek. Taubes szerint az apokalipszis a lepel lehullásával, a megmutatkozással, a „valahová haladás” végével van szoros összefüggésben1. Posztapokaliptikus tehát minden, ami ezt a feltárulkozást követi és már él azokkal a tapasztalatokkal, amiket a lepel-lehullás élménye okozott. Taubes számára a belevetettség az egyik kiemelten fontos fogalom, ami röviden „azt jelenti, hogy az ember a választás lehetőségétől megfosztott helyzetbe állítatott (...) magára hagyva maradt a gonosz világában, annak martalékaként”.

(Taubes 2004, 43–44)

A belevetettség tapasztalata számos Kafka elbeszélésben fellelhető: A kastély földmérője, A per Josef K.-ja, Gracchus vagy Az átváltozás Gregor Samsája mind-mind szembesülnek egy világgal, amibe be vannak szorulva és nem körvonalazódik a megmenekülés lehetősége. Egy ilyen világban létezni – talán nem túlzó – apokalipszis utáni állapot. Gregor Samsa átváltozásával ugyan „visszavonhatatlanul eltűnt minden, ami korábban létezett, de ő belső monológjában és külső kommunikációs próbálkozásaiban még mindig ugyanaz a nyamvadt kis ügynök. Lezajlott az apokalipszis, a világnak annyi, de a rutinok maradtak”.

(Farkas 2018)

De hasonlóan idegen, sorsába belevetett az adminisztratív munkára ítéltetett Poszeidón, akit bár tisztelnek hellyel-közzel, de ez csak még jobban zavarja a tengerek istenét:„A legjobban az dühítette – és főként ez orozta hivatalával kapcsolatos elégedetlenségét -, ha a róla alkotott elképzelésekről hallott; hogy például szüntelenül hullámokon nyargal háromágú szigonyával. Miközben pedig itt ül az óceán mélyén és állandóan számol, s ezt az egyhangúságot csak néha szakítja meg egy-egy utazás Jupiterhez”.

(Kafka 2009, 534)

Poszeidón el van idegenedve a munkájától a renoméjától és az ismerőseitől. Olvasva az elbeszélést az az érzés keletkezhet a befogadóban, hogy a világvége, az apokalipszis már megtörtént, hiszen Poszeidón hivatali munkás lett, a világvége már meg kellett, hogy történjen, hiszen istenek adminisztrálnak, mindössze Poszeidón nem vette észre a már rég bekövetkezett apokalipszist.Taubes szerint az apokaliptika egy másik kardinális fogalma a mikor: „A mikor kérdését a megváltás áthevült váradalma táplálja, a magától értetődő válasz pedig így hangzik: hamarosan”.

(Taubes 2004, 47)

A hamarosant váró kafkai karakterek is sok szövegben előfordulnak. A törvénykapujában2 című novella elején egy messzi földről érkező férfi áll meg a kapu előtt, és bebocsátást kér. Az őr erre azt feleli, hogy most nem engedheti be. Hosszú évek telnek el a kapuban várakozva, majd „az őr látja, hogy a férfi már a végét járja, s hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja: - Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom.” (Kafka 2009, 238–239) Az elbeszélésben egy egész élet telik el szüntelen várakozással és reménnyel, a „hamarosan” folyamatosan tematizálja a messziről jött férfi sorsát, de a kafkai világ semmilyen megnyugvást sem kínál számára. Eltelik, elcsordogál egy egész élet, mindenféle válasz nélkül. Nem nyílnak meg a bezárt kapuk, nincs áthaladás, a létezés magányos, csúnya és eseménytelen.

A császár üzenete című elbeszélés is küzd az áthaladás problémájával3. A befejezés azonban rámutat arra, hogy hiába történt meg a lelepleződés, hiába teljesen nyilvánvaló, hogy a császár üzenete – ha valamilyen csodával határos módon tényleg létezne, és el akarná juttatni az alattvalóhoz – nem fog eljutni a kafkai kisemberhez. Ő azonban megálmodja ezt, élete így folyamatos várakozás, folyamatos „hamarosan”, csakúgy, mint a messziről jött férfinak.

A kastély legnagyobb problémáját is az áthaladás lehetőségének hiánya nyújtja: K. egyáltalán nem tud bejutni a kastélyba, de még a kommunikáció útjait sem találja, hogy kapcsolatot teremtsen az ottlévőkkel. Az ügyét segíteni hivatott elöljáró szerint:

„A kastéllyal nincs szabályos telefon-összeköttetés, nincs központ, amely a mi hívásainkat továbbítaná, ha innét fölhívnak valakit a kastélyban, odafönt az alsóbb osztályok valamennyi készüléke megszólal, illetve megszólalna, ha mint biztos tudomásom van róla, nem kapcsolnák ki majdnem mindenütt a készülékeket”.

(Kafka 2018, 109–110)

Ezzel kapcsolatban Josef K. ügyének a reménytelensége is eszünkbe juthat, hiszen „a bírósági iratokhoz sem férhet hozzá a vádlott és a védője, legkevésbé épp a vádirathoz, ezért általában nem lehet tudni, vagy legalábbis nem pontosan, hogy mi ellen kell irányulnia az első beadványnak”. (Kafka 2015, 134) Akár a sorsukba való belevetettséggel, akár az áthaladás problémájával szembesülnek, Kafka hősei rendszerint olyan világban élnek, melyben az eszkaton – ha van is valamilyen jele – teljesen elérhetetlen számukra, és így semmilyen módon nem adható értelem a létüknek. Az értelemmel teli élet keresése, és az ebben való csalódások hívják elő az apokaliptikát.

A kafkai világ tehát a jövő felé mutató reményt is teljesen kizárja, ez teszi a szövegeket posztapokaliptikussá. Tudomásul kell venni, hogy az apokalipszis lezajlott és meg kell próbálni folytatni élni az életet – más lehetőség nem lévén. Vagy, ahogy Maurice Blanchot fogalmaz a kafkai világ reménytelenségéről:

„A létezés befejezhetetlen, már csak valami meghatározatlan dolog, amiről nem tudjuk, hogy ki vagyunk-e zárva belőle (és ezért hiába keresünk benne szilárd kapaszkodót), vagy mindörökre bele vagyunk zárva (és kétségbeesetten fordulunk a kijárat felé). Az ilyen létezés a szó legszorosabb értelmében száműzetés: nem vagyunk itt, ha itt vagyunk is, másutt vagyunk, mégsem tudunk nem benne lenni”.         (Blanchot 2012, 73)

1 Az apokalipszis – szó és értelem szerint – lepel-lehullás/feltárulkozás” Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia. ford. Mártonffy Marcell és Miklós Tamás. Budapest, 2004. Atlantisz Könyvkiadó, 8.o.

2 A novella egy, a pap által elmesélt történetként is olvasható A per kilencedik fejezetében.

3 A szöveg a kisemberek egyik gyakori fantáziájáról szól, miszerint a haldokló, halálos ágyán fekvő császár utolsó erejével egy kisembernek küld üzenetet. Ezt az üzenetet a hírnök igyekszik kézbesíteni, azonban sehogy sem tud eljutni a címzetthez: a palota termei, az udvarok, az újabb udvarok és újabb paloták ellehetetlenítik az üzenet megérkezését.

Felhasznált irodalom:

Blanchot, Maurice. 2012.

Kafkától Kafkáig. Kalligram.

Farkas, Attila Márton. 2018. Franz Kafka sírjában. Liget Műhely.

Fekete, Kristóf. 2020. “Lukács Kafkát olvas.” Magyar Filozófiai Szemle 64 (2).

Kafka, Franz. 2009. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó.

Kafka, Franz. 2015. A per.

Helikon Kiadó.

Kafka, Franz. 2018. A kastély. Magvető.

Taubes, Jacob. 2004. Nyugati eszkatológia. Atlantisz

Könyvkiadó.