A bukásra ítélt kisember

Mennyi pénzünk van, mennyi lesz holnap, és mennyi marad holnaputánra? Mennyi a fizetés – ha egyáltalán lesz fizetés –, és mennyit adnak jövő hónapban? De hát lesz még munkánk a jövő hónapban? Hans Fallada 1932-ben megjelent Kleiner Mann – was nun? (Mi lesz veled - emberke? 1933, ford. dr. Braun Soma) című regényében a fiatal házaspár, Pinneberg és Barika életét ezek a kérdések határozzák meg. Tervezgetnek, számolgatnak, spórolnak, még havi költségvetésben is megegyeznek, de mindez hiába, az élet kiszámíthatatlan marad, a jövő kétségekkel teli. Bárhogy is küzd a történelem vaskos fogaskerekei közt evickélni próbáló kisember a teljes anyagi és emberi ellehetetlenülés ellen, minduntalan kudarcot vall. Ha nem ma, akkor holnap, és ha nem holnap, akkor holnapután, mert a kezdetektől fogva bukásra van ítélve.

Az 1929-es gazdasági világválság utáni évek Berlinjében járunk. Rekordmagas infláció, növekvő munkanélküliség, a weimari köztársaság napjai meg vannak számlálva. A mai olvasó nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmi kontextust, a történetet kénytelen visszamenőleg Hitler 1933-as hatalomra jutásának tükrében értelmezni. Fallada – aki a regény írásának idején is csak sejthette, mit hoz a jövő – pontos és történelmi szempontból izgalmas kórképet fest a széthulló és radikalizálódó német társadalomról. Az életszínvonal általánosan és drasztikusan esik, a demokratikus intézmények képtelennek bizonyulnak a problémák kezelésére. Pinneberg – akit a narrátor udvarias távolságtartással végig csak vezeték

nevén szólít – mindezen problémák elszenvedője, aki a német állam hanyatlását saját bőrén tapasztalja meg.

A regény megjelenése idején nemzetközi sikert aratott, Nagy-Britanniában bestsellerré vált, Amerikában még filmadaptációt is készítettek belőle. Magyarul már 1933-ban megjelent. Kitűnő fogadtatásában jelentős szerepet játszott közérthető nyelvezete, szentimentális, de a giccset kerülő, humánus szemléletmódja. Később a náci cenzúra miatt Fallada műve sőt az író egész munkássága tiltólistára került. Kiradírozni persze nem sikerült, a regényt a mai napig a 20. századi német irodalom klasszikusai közt tartják számon.

Fallada az új objektivitás irányzatát követve, valósághű, dokumentarista stílusban tárja elénk a házaspár mindennapjait. Ez a narratív technika persze nem azt jelenti, hogy az elbeszélő közömbösen állna kisembereihez. Miközben Pinneberget és kedvesét a narrátor sakkfiguraként tologatja a veszedelmes berlini sakktáblán, végig megértő gondoskodással fordul hozzájuk. Ő elnézi, és az olvasót is arra kéri, hogy nézze el Pinnebergnek bátortalan, önérvényesítésre képtelen jellemét. Hiszen Pinneberg csak jót akar, kitartóan dolgozik, és tűri a megpróbáltatásokat, hogy feleségének és születendő gyermekének élhető körülményeket tudjon biztosítani.

A Pinneberg-házaspár mindig próbál optimista maradni, nehéz helyzetük csak szorosabbá kovácsolja házasságukat. Az együttlét kis örömei, a biztosabb jövő távoli reménye és a születendő kisfiuk gondolata mind-mind apró megnyugvást jelent, ami, ha csak egy pillanatra is, de elfelejtteti velük egzisztenciális gondjaikat. Amikor meg igazán nagy a baj, szinte mesebeli módon megmenekülnek: Barika lakást talál, Pinneberg munkát szerez, kisfiuk rendben megszületik. Egész addig, amíg nincs már több szerencsés véletlen vagy segítő barát, és „mindennek vége”. De „minden megy tovább”, így a megsebzett Pinneberg család élete is. Csak a mindennapi nagy kérdés már nem az, honnan lesz munkájuk, hanem hogy „Lopjunk fát?”.

Pinnebergnek így lassan bele kell nyugodnia kiszolgáltatott helyzetébe, el kell fogadnia, hogy bármelyik nap kisemmizhető, pótolható mellékszereplő, aki egy könnyebb, kényelmesebb életre soha nem is volt jogosult. Eleinte persze gyerekesen dacol: feleségének megvásárolja a díszes toalett-tükröt, bár ezt igazán nem engedhetné meg magának; panaszos levelet ír az egészségpénztárnak, ami nem hajlandó fizetni neki; szemétkedő feletteseivel és kollégáival szemben viszont erőtlen, senki: „ha megnyomják, elveszti formáját, szétmegy, semmi sem marad belőle, tészta csupán”.

A regény furcsa, sose teljesen kiismerhető mellékszereplői is egytől-egyig Pinneberghez hasonló kisemberek, csak ők kevésbé tészta-lényűek. Példa erre Pinneberg egyik kollégája, Heilbutt, a hősies mintaférfi, aki sosem veszti el bátorságát, kiáll magáért és barátjáért, többször ő védi meg feletteseivel szemben. Ugyanakkor az is kiderül róla, hogy nudista összejövetelekre jár és akt képeket árul magáról. Egy másik összetett figura, Pinneberg anyjának szeretője, Holger Jackmann. Nagydarab, nagyhangú, befolyásos ember, akinek vélhetően sok piszkos ügye van, kapcsolatai révén mégis ő segíti Pinneberget álláshoz. Jackmannről sose derül ki, miért kell mindig hirtelen felszívódnia, Heilbuttnak viszont sikerül jövedelmező erotikus képkereskedést nyitnia. Mindkettő figura erkölcsileg kétes üzleteinek köszönhetően képes talpon maradni, karakterfejlődésük ezzel ellenpontozza Pinneberg szabálykövető, megalkuvó alkatát, ami közrejátszik társadalmi és anyagi tönkremenetelében. A legellenszenvesebb figurákkal Pinneberg munkahelyén találkozunk. Ilyen szereplő az áskálódó munkatárs, Kessler, akinek ugyan semmi előnye nem származik ebből mégis sunyi módon igyekszik tönkretenni a kisember életét. Egy másik, a korra igen jellemző kolléga, Lauterbach, unalomból csatlakozik a nácikhoz, hogy legyen mivel kitölteni az idejét a délelőtti istentisztelet és az esti mozielőadás között. Pinneberg tészta-lénye épp ezeknek a visszataszító, mégis határozott ambíciókkal rendelkező alakoknak a tükrében mutatkozik meg, ő és még vele együtt sokan lavíroztak a kor egyre erősödő ideológiái között:

A visszamaradtak azonban, a legszegényebbek, legedzettebbek és legelszántabbak, valahogy egymáshoz tartozónak érezték magukat és csak az volt a rossz, hogy mégse tartoztak együvé: vagy kommunisták vagy nácik voltak, és így örökké veszekedtek és verekedtek.

Pinneberg még most sem tudott dönteni sem az egyik, sem a másik mellett, azt gondolta, legkönnyebb lesz így átcsusszanni, de néha éppen ez látszott a legnehezebbnek. (Fallada 1933, 287)

Sokan vonnak párhuzamot napjaink gondjai és a 30-as évek tendenciái között: a lakhatási válság, a munkanélküliség, az erősödő szélsőséges ideológiák és a demokráciák hanyatlása, olyan folyamatok, amelyek előszelei lehetnek a nagy történelmi katasztrófáknak. Egyénenként reménykedhetünk, hogy talán nekünk is sikerül átcsusszanni, amikor életünket rajtunk kívül álló erők bármelyik pillanatban romba dönthetik. Ez a lavírozás azonban nem megbízható stratégia, esélyünk csak úgy lehet, ha megtanuljuk magunkat valós helyzetünkben meglátni, jelenünket és abban való helyünket kiismerni, és az ezek által adott körülményeket és folyamatokat átlátni. Mindez persze nem garancia a túlélésre, hiszen bár Pinneberg egyre közelebb jut helyzete felismeréséhez, mindezt teljes társadalmi kiszorulása árán teszi.

Pinneberg szeretne szólni, Pinneberg ránéz a rendőrre, ajkai remegnek, Pinneberg ránéz az emberekre. A kirakat előtt állnak az emberek, jól öltözött emberek, rendes emberek, kereső emberek.

Ám a kirakatüveg tükröző fényében még valaki áll, egy halvány alak, gallér nélkül, kopottas kabátban, kátrányos nadrágban.

És Pinneberg hirtelen mindent megért. E rendőr, e rendes emberek, eme fényes kirakatüveg láttára megérti, hogy ő kívül van, hogy ő nem ide tartozik többé, hogy jogosan elkergetik: lecsúszott, elmerült, elintézett ember. (Fallada 1933, 343)

A Mi lesz veled – emberké?-t joggal sorolják a 20. század klasszikusai közé.  Szerethető figurái, közérthető elbeszélési stílusa miatt könnyed mégis sokat mondó regény, amit a mára kissé elavult fordítás ellenére is érdemes kézbe venni. Fallada tűpontosan ábrázolja kora hanyatló, fokozatosan embertelenné valló jellegét. Egy olyan világot tár elénk, amelyben a holnap bizonytalan, a holnapután pedig annál is kiszámíthatatlanabb, és amelyben aligha lehet bukásáért okolni a magára hagyott, megtépázott kisembert, aki végső soron csak túlélni szeretett volna.