Ha nincs holnapután

Ha nincs holnapután, nincsenek ideológiák, nincs hit, nincs

morál, és nincs tartalom. A ma csak a felszínen ringatózik,

célja lerövidül. A jobb jövő egyértelmű abszurditása a szel-

lemi elsilányodás előfutára, talán maga az erózió.

A huszadik század konzervatívjai a régi világ értékeit, a

szocialisták pedig az új világ remélt igazságát próbálták

garantálni gyermekeik és a jövő generációi számára. Hittek

a jövő formálhatóságában. A széles társadalmi bázissal

rendelkező (munkás)mozgalmak sohasem jöhettek

volna létre, ha azok vezetői2, ideológusai és intellektuális

holdudvaruk kizárólag a ma problémáit mikromenedzselik.

Társadalmi változásról, világnézetekről nem lehet beszélni

jövőkép nélkül. Az utópia és az ábránd a társadalom hajó-

jának legnagyobb vitorlája, amit álmok nélkül nem lehet kifeszíteni.

„Holdkóros az, ki változást remél”.

Korunkban eluralkodott a most, jóformán le sem csukjuk a szemünket. Az ábrándozás nem csupán

időpocsékolás, de talán egyenesen balgaság is. A globális klímaválság árnyékában jövőképet festeni

a dilettánsság tetőpontja3. A szabályozhatatlan magántőke, a bénító globalizáció és a fos zuhanyként

ránk zúduló információdömping nem csak ellehetetlenítette a cselekvést, de nevetségessé is tette

azt. Holdkóros az, aki változást remél – márpedig holdkórosak nem lehetünk. Azok, akik hisznek a

tudományban és megértik a közelgő katasztrófa súlyát, cselekvésüket fontolgatva önmaguk tudo-

mánytalanságával szembesülnek4. Az emberi civilizáció jövőjét, és vele együtt a kapitalizmusnak

bármilyen nemű alternatíváját5 megszüntették, legyalulták, szőnyegbombázták, lebetonozták,

majd építettek rá egy bevásárlóközpontot. Ma mindenki azt vehet benne, amit szeretne. Holnap

azt, ami marad.

Az Egy ember élete című művében Kassák Lajos6 és Simon Jolán7 így beszélgetnek az a század-

forduló környéki Állatkert padján ülve:

„[S.J.]: - Helyes, ahogyan te beszélsz. Nagyon Helyes, de ezek mégiscsak szavak, és az

életet egyre nehezebb elviselnünk. Mi történne velünk, ha egyszer komolyan gondol-

nánk a holnapunkkal és a holnaputánunkkal is?

[K.L.]: Lehet, hogy gyámoltalanul összetörnénk. De jó, hogy mi ennyire benne vagyunk

a mában. Mindig a mában, ami elvisz bennünket a holnapba. S mi megmaradunk

a mában, és az életnek ez az intenzitása adja meg az erőt ahhoz, hogy élni tudjunk.

(meg nem épült) Emlékműve egyszerre emlékezik meg a győztes forradalomról és az épülő jövő, az Internacionálé központja (Őze 2024)

Nem esünk kétségbe, mert nincs időnk ahhoz, hogy kétségbeesünk.” (Kassák 1974, 744)

„S álmot szőni megint tilos,

Mi boldoggá tesz: elhajtjuk.

A ma lovai króm és acél,

S hájas törpék ülnek rajtuk.

Hernyó, miből báb már sose,

Háremtelen herélt vagyok.

Mint bitóról Eugene Aram,

Köszöntök csendőrt és papot.

A csendőr, míg rádió szól,

A jövőmet fejti meg.

De a pap Austen Sevent igér,

S Duggie mindig jól fizet.

Álmomban kriptában éltem,

Fölriadok, s lám: igaz.

Nem való nekem e korszak.

Te, Smith. S te, Jones.

Nektek az?”

(Orwell 2022, 87)

A két fiatal a holnapután kilátástalansága elől a mába menekül. A mában való cselekvés vágya viszi előre őket. A több mint egy évszázaddal ezelőtti munkásokmozgalmárok holnaputánja viszont merőben más volt, mint korunké. Életük egyéni szinten kilátástalan volt, de a kollektív jövő tele volt reménnyel. A forradalom katartikus reménye, az egyletek gyarapodó tagsága és az egyenlőség utópiája adta meg az értelmét a mában élésnek. Az egyéni munkát és építkezést a jövőbeli kollektív cél tölti fel tartalommal.

A kánon folytatólagossága horgony az időben. Az emberiség hajójához mindenki hozzárak egy szegecset. Ennek a grandiózus eszkábálásnak az a gondolat ad értelmet, hogy dédapáink is részt vettek a sufnituningban és az unokáink is részt vesznek majd benne. A társadalom összetákolt hajója sosem lesz kész, de egyszer úszni fog a vízen. Igen ám, de a dolgok megváltoztak. A Duna kiszárad, a

szegecs elfogy. Nem álmodunk és nem készülnek tervek az új Tatlin toronyhoz8. A kollektív jövő elsorvadása közepette mindenki az individuális jövőjét próbálja gondozni a nagy szárazság közepette. A saját kertjeiket művelő kertészek9 beérik az almafák elsőnek málnabokorra, majd kaktuszra cserélésével. A kollektív víziók helyett egyéni storykra esik szét a világ.

„A storytelling mint politikai kommunikáció hatásos technikája

minden egyéb, csak nem olyan politikai vízió, amely megragadná a

jövőt, értelmet és irányt adna az embereknek. A politikai elbeszélések a dolgok új rendjét helyezik kilátásba, lehetséges világokat vázolnak föl. Ma éppen az olyan jövőelbeszélések hiányoznak, amelyek

reményt keltenének. Egyik válságtól a másikig vánszorgunk. A politika problémamegoldássá rövidül.” (Han 2025, 94)

„A Duna kiszárad, a szegecs elfogy.”

Az ideológiák és kollektív víziók morális tartalmat adnak az életnek. Amellett, hogy a morál önérték, kiemelt szerepe van a társadalmi együttélés biztosítása. Nagyon más az a morálfilozófia, amelynek

van holnaputánja, mint az, amelynek nincs. A szolidaritás radikális csökkenéséhez vezet, ha a morális

keretrendszert „felszabadítjuk” a holnaputánra való vonatkozás kényszere alól. Minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy a döntéseink hatással vannak másokra (ráadásul tömegekre – mind a jelen és a jövő tömegire), annál jobban törődünk a közös ügyeinkkel, a „közparkunkkal”.

Ha viszont tudjuk, hogy utánunk már csak az „özönvíz”10, azon kaphatnak minket, hogy a Tatlin torony helyett fallikus arany szökőkutakat telepítünk egyre sivárodó privát kertünkbe.

Továbbá a minket követő száraz özönvíz nem csak a jövő emberével és értékeivel kapcsolatban közömbös, hanem a múltéival is. Az utópia nélkül uralkodó, mindent leuraló mostban nem értékes a múlt felhalmozott tudása, művészete és kincse. Legfeljebb árucikké silányított változatukra lehet szüksége a kor málnabokor-kertészeinek.

Mihez kezdjen hát a képzavarba fulladt közparköntöző-ha jóeszkábáló?

Két végletet – a reménytelen és esélytelen kollektív harcot, valamint az önző magánkert-öntözést

mint egyéni megoldást – elvetettük.

Az előbbit a győztes, globalizált kapitalizmus okozta klímaválság záros határidőn belül rövidre zárja, és az erre adott individuális „műveljük kertjeinket” reakció pedig társadalmilag

felelőtlen. Derűs helyzetünkben az egyetlen valamelyest működőképes válasznak a két hozzáállás közötti határvonal tágítását és az oda való berendezkedést tartom. A nagy

közös utópia és a privát kert között ott van a kis és közepes

méretű közösségek részleges önrendelkezésének lehető-

sége.

A társadalomból való részbeni kivonulás megteremti a paradigmaváltás esélyét, a kánon újraírását, és egy paralel kánon létrehozását. Ez feloldja a holnapután nélküli társadalom békióinak egy részét. A kis közösség múltja rövidebbnek, jövője viszont tágasabbnak tűnik, így minden egyes, a bárkába bevert szegecs jelentősebbnek érződik, ami teret és szerepet biztosít az egyénnek. A közösség felé irányuló szolidaritás morális tartalommal tölti meg a mindennapokat (bár igaz, hogy kevesebbel, mintha a szolidaritás en bloc a társadalom felé irányulna, de valószínűleg szubsztantívabbal).

Az utópiák megálmodása

újra értelmet nyer, mivel a kis közösségen belüli cselekvés jelentősége és hatása tartalmasabb, kézzelfoghatóbb és valóságosabb, mint a társadalmi szintű cselekvésé.

Fedélzetre hát, ásót és kalapácsot ragadni, bár előttünk az özönvíz, utánunk már csak a képzavar.

Perlaki-Borsos Noel