Ha nincs holnapután

„S álmot szőni megint tilos,

Mi boldoggá tesz: elhajtjuk.

A ma lovai króm és acél,

S hájas törpék ülnek rajtuk.

Hernyó, miből báb már sose,

Háremtelen herélt vagyok.

Mint bitóról Eugene Aram,

Köszöntök csendőrt és papot.

A csendőr, míg rádió szól,

A jövőmet fejti meg.

De a pap Austen Sevent igér,

S Duggie mindig jól fizet.

Álmomban kriptában éltem,

Fölriadok, s lám: igaz.

Nem való nekem e korszak.

Te, Smith. S te, Jones.

Nektek az?” (1)

(Orwell 2022, 87)

Ha nincs holnapután, nincsenek ideológiák, nincs hit, nincs morál, és nincs tartalom. A ma csak a felszínen ringatózik, célja lerövidül. A jobb jövő egyértelmű abszurditása a szellemi elsilányodás előfutára, talán maga az erózió.

A huszadik század konzervatívjai a régi világ értékeit, a szocialisták pedig az új világ remélt igazságát próbálták garantálni gyermekeik és a jövő generációi számára. Hittek a jövő formálhatóságában. A széles társadalmi bázissal rendelkező (munkás)mozgalmak sohasem jöhettek volna létre, ha azok vezetői (2), ideológusai és intellektuális holdudvaruk kizárólag a ma problémáit mikromenedzselik. Társadalmi változásról, világnézetekről nem lehet beszélni jövőkép nélkül. Az utópia és az ábránd a társadalom hajójának legnagyobb vitorlája, amit álmok nélkül nem lehet kifeszíteni.

Korunkban eluralkodott a most, jóformán le sem csukjuk a szemünket. Az ábrándozás nem csupán időpocsékolás, de talán egyenesen balgaság is. A globális klímaválság árnyékában jövőképet festeni a dilettánsság tetőpontja (3). A szabályozhatatlan magántőke, a bénító globalizáció és a fos zuhanyként ránk zúduló információdömping nem csak ellehetetlenítette a cselekvést, de nevetségessé is tette azt. Holdkóros az, aki változást remél – márpedig holdkórosak nem lehetünk. Azok, akik hisznek a tudományban és megértik a közelgő katasztrófa súlyát, cselekvésüket fontolgatva önmaguk tudo- mánytalanságával szembesülnek (4). Az emberi civilizáció jövőjét, és vele együtt a kapitalizmusnak bármilyen nemű alternatíváját (5) megszüntették, legyalulták, szőnyegbombázták, lebetonozták, majd építettek rá egy bevásárlóközpontot. Ma mindenki azt vehet benne, amit szeretne. Holnap azt, ami marad.

Az Egy ember élete című művében Kassák Lajos (6) és Simon Jolán (7) így beszélgetnek az a század-

forduló környéki Állatkert padján ülve:

„[S.J.]: - Helyes, ahogyan te beszélsz. Nagyon Helyes, de ezek mégiscsak szavak, és az életet egyre nehezebb elviselnünk. Mi történne velünk, ha egyszer komolyan gondolnánk a holnapunkkal és a holnaputánunkkal is?

[K.L.]: Lehet, hogy gyámoltalanul összetörnénk. De jó, hogy mi ennyire benne vagyunk a mában. Mindig a mában, ami elvisz bennünket a holnapba. S mi megmaradunk a mában, és az életnek ez az intenzitása adja meg az erőt ahhoz, hogy élni tudjunk. Nem esünk kétségbe, mert nincs időnk ahhoz, hogy kétségbeesünk.” (Kassák 1974, 744)

A két fiatal a holnapután kilátástalansága elől a mába menekül. A mában való cselekvés vágya viszi előre őket. A több mint egy évszázaddal ezelőtti munkásokmozgalmárok holnaputánja viszont merőben más volt, mint korunké. Életük egyéni szinten kilátástalan volt, de a kollektív jövő tele volt reménnyel. A forradalom katartikus reménye, az egyletek gyarapodó tagsága és az egyenlőség utópiája adta meg az értelmét a mában élésnek. Az egyéni munkát és építkezést a jövőbeli kollektív cél tölti fel tartalommal.

A kánon folytatólagossága horgony az időben. Az emberiség hajójához mindenki hozzárak egy szegecset. Ennek a grandiózus eszkábálásnak az a gondolat ad értelmet, hogy dédapáink is részt vettek a sufnituningban és az unokáink is részt vesznek majd benne. A társadalom összetákolt hajója sosem lesz kész, de egyszer úszni fog a vízen. Igen ám, de a dolgok megváltoztak. A Duna kiszárad, a szegecs elfogy. Nem álmodunk és nem készülnek tervek az új Tatlin toronyhoz (8). A kollektív jövő elsorvadása közepette mindenki az individuális jövőjét próbálja gondozni a nagy szárazság közepette. A saját kertjeiket művelő kertészek9 beérik az almafák elsőnek málnabokorra, majd kaktuszra cserélésével. A kollektív víziók helyett egyéni storykra esik szét a világ.

„A storytelling mint politikai kommunikáció hatásos technikája minden egyéb, csak nem olyan politikai vízió, amely megragadná a jövőt, értelmet és irányt adna az embereknek. A politikai elbeszélések a dolgok új rendjét helyezik kilátásba, lehetséges világokat vázolnak föl. Ma éppen az olyan jövőelbeszélések hiányoznak, amelyek reményt keltenének. Egyik válságtól a másikig vánszorgunk. A politika problémamegoldássá rövidül.” (Han 2025, 94)

Az ideológiák és kollektív víziók morális tartalmat adnak az életnek. Amellett, hogy a morál önérték, kiemelt szerepe van a társadalmi együttélés biztosítása. Nagyon más az a morálfilozófia, amelynek van holnaputánja, mint az, amelynek nincs. A szolidaritás radikális csökkenéséhez vezet, ha a morális keretrendszert „felszabadítjuk” a holnaputánra való vonatkozás kényszere alól. Minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy a döntéseink hatással vannak másokra (ráadásul tömegekre – mind a jelen és a jövő tömegire), annál jobban törődünk a közös ügyeinkkel, a „közparkunkkal”. Ha viszont tudjuk, hogy utánunk már csak az „özönvíz” (10), azon kaphatnak minket, hogy a Tatlin torony helyett fallikus arany szökőkutakat telepítünk egyre sivárodó privát kertünkbe. Továbbá a minket követő száraz özönvíz nem csak a jövő emberével és értékeivel kapcsolatban közömbös, hanem a múltéival is. Az utópia nélkül uralkodó, mindent leuraló mostban nem értékes a múlt felhalmozott tudása, művészete és kincse. Legfeljebb árucikké silányított változatukra lehet szüksége a kor málnabokor-kertészeinek.

Mihez kezdjen hát a képzavarba fulladt közparköntöző-ha jóeszkábáló? Két végletet – a reménytelen és esélytelen kollektív harcot, valamint az önző magánkert-öntözéstmint egyéni megoldást – elvetettük. Az előbbit a győztes, globalizált kapitalizmus okozta klímaválság záros határidőn belül rövidre zárja, és az erre adott individuális „műveljük kertjeinket” reakció pedig társadalmilag felelőtlen. Derűs helyzetünkben az egyetlen valamelyest működőképes válasznak a két hozzáállás közötti határvonal tágítását és az oda való berendezkedést tartom. A nagy közös utópia és a privát kert között ott van a kis és közepes

méretű közösségek részleges önrendelkezésének lehetősége. A társadalomból való részbeni kivonulás megteremti a paradigmaváltás esélyét, a kánon újraírását, és egy paralel kánon létrehozását. Ez feloldja a holnapután nélküli társadalom békióinak egy részét. A kis közösség múltja rövidebbnek, jövője viszont tágasabbnak tűnik, így minden egyes, a bárkába bevert szegecs jelentősebbnek érződik, ami teret és szerepet biztosít az egyénnek. A közösség felé irányuló szolidaritás morális tartalommal tölti meg a mindennapokat (bár igaz, hogy kevesebbel, mintha a szolidaritás en bloc a társadalom felé irányulna, de valószínűleg szubsztantívabbal).

Az utópiák megálmodása újra értelmet nyer, mivel a kis közösségen belüli cselekvés jelentősége és hatása tartalmasabb, kézzelfoghatóbb és valóságosabb, mint a társadalmi szintű cselekvésé. Fedélzetre hát, ásót és kalapácsot ragadni, bár előttünk az özönvíz, utánunk már csak a képzavar.

Folytatás következik a Kereszthuzat 3. számában.

Lábjegyzetek:

1:  André Ferenc ford.

2: Akik rengeteget hibáztak, sőt, olykor történelmi bűnöket is elkövettek. 

3: Munkácsy díjat az álmodóknak!

4: A klímakatasztrófa és a fenntarthatatlan „fejlődés” hatásainak részletezése ebben az esszében nem célom, rengeteg tanulmány tárgyalja a témát, amiken bőven van mit szörnyülködni – én emitt ezt a szörnyülködést végzem.  

5: „There is no alternative” – Neoliberális (a 70-es években induló szélsőségesen piacpárti, az államot leépítő politikai ideológia), elsősorban Margaret Thatcherhöz kötődő kampányszlogen.

6: Kassák Lajos (1887-1967) szocialista és avantgárd író, költő, képzőművész és lakatos. Simon Jolán férje.

7: Simon Jolán (1885-1938) szocialista színésznő, előadóművész és gyári munkás. Kassák Lajos felesége.

8: Vladimir Tatlin (1885-1953) orosz/szovjet avantgárd és konstruktivista építész és festő. A Tatlin Torony, a III. Internacionálé (meg nem épült) Emlékműve egyszerre emlékezik meg a győztes forradalomról és az épülő jövő, az Internacionálé központja (Őze 2024)

9: Voltaire Candide című művének zárása: „műveljük kertünket!”

10: „Après nous, le déluge!” – Utánunk az özönvíz! XV. Lajos francia király (1710–1774) (vagy szeretője) állítólag így reagált a birodalom romló helyzetére.