89%, avagy a jövő dolgozója

Az Ember minden nap a feje után rohan. Feltehetőleg azt nem hagyja el. Folyamatosan szétesik az élete, persze közben személyes hóbortjainak is élnie kell valahogy. Meg persze ott van a Főnök, akinek meg kéne felelnie. Magáról nem is beszélve. Egy nap számtalanszor szétesik és összerakja magát. A megsemmisülés pillanatában pedig kiderül, hogy minden rendben van?

Rajong a számokért. Reggelizés közben a szemközti panelt figyelte, az utca történéseit, ahogy kibontakozott egy újabb nap a szemei előtt, fejében tartva az aznapi páratartalmat. Mindig leírja a naplójába, miután megette vajas pirítósát. 89 százalék, szemerkélő eső. Enyhe köd. 12 Celsius-fok. Lakása nem túl nagy, nem is kicsi, két ember kényelmesen éldegélhetne benne. A konyhaasztalon maszatos, kék-fehér kockás abrosz, pontosan ezerötszázkilencvenhat kocka; örök idők óta ott van, mosva még egyszer sem volt, aznapi, tegnapi, soknapi morzsa van rajta, valahol egy ketchup folt is, nem látszik; a váza pont eltakarja. A nárciszok már elszáradtak, de szerinte még így is szépek. Reggeli után első a fogmosás. Ha tehetné, megszámolná a sertéket a fogkeféjén, a vízfoltokat a tükrön, és az újonnan kinőtt szőrszálakat az arcán. Majd hétvégén mindent leír. Öltönynadrágot húz, kockás inget és szvettert; tegnap, tegnapelőtt, egy éve is ugyanezeket a ruhákat vette föl. Aktatáskája nincs a szokásos helyén. Megtorpan. Megzavarja a rendetlenség. Hirtelen félelmetes harag támad benne – maga ellen, vagy a világ ellen, nem tudni – már majdnem lendül a karja, hogy beleverjen az előszobai tükörbe, de mégse. Megkeresi a táskáját. Nem akar új tükröt venni megint. A fal csaknem lyukas a tükör mögött.

Nyugodt akar maradni.

Körbejárja a lakást, eszébe jutott karórája, nem húzta fel este. Nyakkendője sincs rajta, kedvenc tollát a konyhában felejtette. Szeretne nem rohanni, de valami mindig van, tegnap a pénztárcáját hagyta el. Elege van az egészből, rohangál szekrénytől éjjeliszekrényig, íróasztaltól a konyhaasztalig, észreveszi a naplót, majdnem itt hagyta, számolja a másodperceket, és arra jut, hogy el fog késni. Egy, két, há’, négy… Az önkívület határán lépdel. Körülötte egyre felgyorsul a világ, ő tovább lassul, kezdi elveszteni a fonalat, amit az emberek nap mint nap követnek. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy… Elmosódik a határ én és világ között. Természeti erőként mozog a világban, mint egy forgószél vagy szökőár. Üres sötétség van a fejében, egyedül a vágy és szükség uralkodik. Nincs semmi más, csak akarom és meg kell csinálnom. Csak eszközök és célok. Csak a jelen problémája lüktet a fejében, keresi az eszközt, amely majd megoldja. Százharminckettő, százharminchárom, százharmincnégy, százharmincöt… Pár pillanatra elfelejti a nevét, a nyelvet, amit beszél, ki volt az anyja és az apja. El akar tűnni innen. Nem létezni jobb lenne, de arra se gondol, hogy legyen már vége, én ezt nem bírom, engem hagyjanak. Szeme előtt a Hivatal lebeg, a cél, amit ma is el kell érnie. Ezt kereste egész életében, nem tudva, mikor fogja végleg elérni. Sokszor úgy érezte magát, mint aki a célegyenesben van, de mindig jött egy kanyar, ami eltérítette, lelassította, vagy egyszerűen megállította. Lehetett volna művész is, vagy sportoló. Nem tartott ki maga mellett, amit sose fog megbocsátani magának. Mindig jött valami, ami fontosabb volt. A hegedű a tenisznél, tenisz a hegedűnél, egyetem, barátok, tenisz, hegedű, és így tovább. Ezért dolgozik most a Hivatalban. Itt tudott kiteljesedni a számszeretete, ez az, ami megmaradt, ettől érzi magát fontosnak. De ott van benne a „mi lehetett volna” tüskéje, amely soha nem fog kijönni belőle. A valóságban elengedte ezeket a dolgokat, de fejében visszhangzanak a számonkérő kérdések önmaga felé. Mint valami élősködő sejt a testben, eszi meg belülről; sose létezett képeket felelevenítve.. Kétszáznegyvenhárom, kétszáznegyvennégy, kétszáznegyvenöt, kétszáznegyvenhat… Köti a nyakkendőjét, meglátja a hegedűtokot: elfelejt mindent, amely eddig hajtotta, megáll egy pillanatra a világ. Arra gondol, mi lehetett volna, és mi lehetne most, bájolog magának, jobb és erősebb vagy, mint a többi, benned megvan minden, hogy a többi fölé kerekedjél. Ugyanakkor bujkál benne a tudat, hogy ő mindenkinél gyáváb; annyira fél a nagyságtól, hogy minden tőle telhetőt megtesz, csak láthatatlan maradjon. Nem azért nem lett hegedűművész, mert nem tehetséges; félt felemelkedni a többi fölé. Senki sem bojkottálta életében, csak saját maga. Híres, gazdag akart lenni, művészként vagy sportolóként, neki mindegy, csak nagy akart lenni, de a munkát nem tudta elvégezni hozzá. Négyszázhetvenegy, négyszázhetvenkettő, négyszázhetvenhárom, négyszázhetvennégy… Magához tér; megköti a nyakkendőjét, kirohan az utcára.

Szakad az eső. Az esőt is elfejtette, nemhogy az esernyőt, a pánik már olyan mértékre nőtt benne, mint a nyomás a pezsgőben, ha felrázzuk; szinte kibuggyan belőlünk az önmagunknak okozott félelem és fájdalom. Felnéz a harmadik emeletre, lenéz maga elé, és elindul a metróhoz. Panelek közt vág át, átkozódik. Kívülről szinte szórakozottnak látszik a járása. Táskáját használja esernyőként, már amennyire lehet; néha megunja, elfárad a karja, és csak megy, mintha nem zúdulna nyakába az eső. Lemászik az aluljáróba, kétszer is megbizonyosodik, hogy jó irányba fog-e felszállni a metróra, ezen már ne múljon, a rohadt életbe; bosszankodik, hogy mennyi ember, mennyit kell még várni a metróra, biztos a késés. 

Elvakítja a metró fénye, ahogy meglátja peronról. Gyors és megbízható megoldás kínálja magát, nem is gondolt ma még erre a megoldásra, ezt is lehetne csinálni, nem fogja megtalálni a célt, nem fogja elérni; azt se tudja, minek kereste egyáltalán, azt se tudja, mi ez a cél. Teljesen reménytelen és láthatatlan az élete, még saját magát se bírja elviselni, nemhogy a többi embert, ebből ki kért, mert ő biztosan nem, idepottyant az anyjából, előtte meg az apjából, de talán az még nem is ő volt.  Nézi a metró fényét, alatta a csillogó sínpár; csalogató az ilyen szép látvány. A sínek felé lép, megtorpan, és úgy marad. Érzi a veszélyt, tetszik neki. Végre nem csak a harag és a tehetetlenség önti el. Lassan a biztonsági sávhoz ér. Mintha a gyávaság leküzdhető lenne. Visszarántja a valóságba egy hang. Mögötte egy egyetemista nevetett cinikusan, hogy minek siet ennyire, a munka úgyis megvárja. Földig süllyedt szégyenében. Körbenézett, senki se nézte őt. Az egyetemista eltűnt, csak fáradt arcok néztek vissza, hogy mit nézi őket. Mire visszafordult, a szerelvény már előtte állt. Leszegett fejjel lépett a kocsiba. Már meghalni is túl gyáva. Már számolni se tudott. Számolta volna a másodperceket, a perceket, a szőke, barna embereket körülötte, számolt volna bármit. Kedvetlenül álldogált a metrókocsiban, semmire sem figyelt, csak a bordó megállót kereste nyugtalan szemével. 

Megállt a metró, s ő bizonytalan léptekkel elindult. Kereste a legtávolabbi feljárót. Nyolc feljáró összesen, feljáróként tizennyolc lépcsőfok, összesen száznegyvennégy. Ezeket a számokat rég ismerte, s most megnyugtatta, hogy eszébe jutottak. Újra irányított, eszébe jutott, miért is van itt, ki ő, hova megy, mi a dolga. Az aluljáró tele volt emberrel, ő mindenkit megvetett, most, hogy ura volt önmagának. Ment rendületlen tempóval, elsurranva a tömeg rései közt, bevágva bárki elé, csak érje el azt a rohadt lépcsőt, nekiment valakinek, de mindegy, haladnia kell, nincs semmi, ami őt megtörhetné, ő megtört, régóta megtört, ma is megtört majdnem, de minden a kezében van, hál’ istennek, ő mindent az irányítása alatt tart, már magát is szerencsére.

Megcsapja az eső, mintha jobban esne mint előbb. Mindegy, célegyenesben van. Megint célegyenesben. Mindig célegyenesben. Átfut a téren, a villamossíneken, mögötte csilingel a villamos, nem zavarja, halad a cél felé, számolja az esernyős embereket, a tér felénél már tizenötnél tart. Szembe jön vele  három rózsaszín esernyő, ami egészen felcsigázza, mégis mennyi esély lehet erre; nagy lendülettel befordul a Hivatal utcájába. Berohan a kapun, a portás üdvözli, rámosolyog, ő zavartan megy tovább, egyre lassabban. A lépcsőházban megérzi a kávé illatát, amely lassan betölti az egész épületet. Egy kávé most jól esne, gondolja, de igazából a főnökére gondol, hogy mit fog kapni, hogy késett, meg hogy el is ázott. Sorban veszi a lépcsőfokokat, szinte ritmusosan. Gyermeki szorongás lesz úrrá rajta a Hivatal bántóan zöld falai között. A harmadik emeleten, megpillantja a Főnököt. Elindul az Ember felé és hatalmas mosolyra kanyarodik a szája. Teljesen meglepi, egyáltalán nem erre számított. Dicséretet kap, hogy milyen korán már itt van, igazából pont időben, hogy rendesen elkezdhesse a napját. Megihat egy kávét, elszívhat egy cigit, ha dohányzik, ő nem tudja, nem lehet megjegyezni mindenkiről, hogy ki cigizik és ki nem, annyian dolgozunk itt nem? Aztán csak tegye rá a radiátorra a ruháit, szárítsa meg magát, nehogy lebetegedjen a legjobb dolgozója! Visszhangzik az üres folyosó körülöttük. Az Ember hebeg-habog, megköszöni a kedves szavakat, zavarában elejti a táskáját, a Főnök veszi fel. Hátba veregeti, és elmegy a saját irodája felé.

Az Ember egy ideig csak áll, a bántóan zöld falat nézi maga előtt. Furcsa mosollyal az arcán bemegy az irodába, hogy kávézhasson egyet, megszárítsa a ruháit, és leüljön dolgozni. Elérte a békét, megboldogult mosoly ült az arcán, talán ez a cél, gondolta. A Főnök járt a fejében, és az, hogy sírni van kedve; hogy örömében vagy nem, azt már nem tudta. Nem is érdekelte. Csak várta, hogy leülhessen végre a gépéhez, és dolgozhasson. Hogy végre ne kelljen magával foglalkoznia, csak a munkával.

Aztán elővette a naplóját és kétszer aláhúzta: 89 százalék.